Húsvétkor a templomból kifelé menet összetalálkoztam egy kicsi, öreg barátnémmal, megörültünk, megöleltük egymást, ő indult valakikkel, akik vitték haza autóval, az egyik irányba, mi indultunk anyukámékkal a másik irányba, így csak a legfontosabb dolgok megbeszélésére volt időnk:
- Szeretlek, Juditka. - mondta nekem.
- Köszönöm, én is szeretlek, Rozálka. - mondtam neki.

Ez most csak ennyi. Ha kimondanám a tanulságokat, elszállna az egész. Csak ennyi. Köszönöm. Szeretlek.

(Ahogy Balczó András mondta: "Nem magamért futok.", úgy bennem is formálódik egy érzés: nem (csak) magamért heverészek.)

Na hát akkor csapjunk bele! Hogyan is lehet eljutni a gondtalan, örömteli és forradalmi tetthez, a heverészéshez?
Úgy látom, két akadálya van, az egyik az internetfüggés, most a másikról fogok beszélni. Ez pedig a bűntudat. Számos NAG (negatív automatikus gondolat), sorskönyvi parancs és tiltás akadályozza a felszabadult semmittevést.
Az egyik ilyen az "aktív pihenés" kifejezés, ez igen elterjedt, erénynek álcázott fogalom - ha elfáradtál a kapálásban, és eldőlnél, legalább angolozzál közben; ha a tanulástól fáradtál el, akkor mosogass egyet!
A sorskönyvi parancsokat a családtól kapjuk egyrészt direkt utasítások/tiltások által, másrészt a szülői minta látványától magunknak "fogalmazzuk meg" őket. Ilyenek lehetnek, mint:
- Ne ücsörögj itt nekem, csinálj valamit, vagy menj a szobádba!
- Majd ha letettél valamit az asztalra, akkor...
- Siess!
- Keményen meg kell dolgozni mindenért.
- Micsoda egy rendes ember, mennyit dolgozik!
- Ne lazsálj! (Ez jöhet tesitanártól is.)
- Milyen lusta vagy!
Satöbbi. És akkor még jön hozzá, ahogy láttuk a szüleinket, amint nem ücsörögnek, leteszik az asztalra, sietnek, keményen megdolgoznak, micsoda rendes emberek, nem lazsálnak, és vagy nem lusták, vagy aki igen, mondjuk egy alkoholista apa, azt mélyen megvetik és irtóznak tőle. Nincs megállás, vagy ha igen, az megvetendő.
Mit lehet tenni, hogy felszabadultan tehessük a semmit?
Az emberek nagyszerű felmentéseket találtak ki, ilyen például a napozás, annak mégiscsak lesz akkor valami haszna; vagy ízlés szerint lehet rejtvényt fejteni, templomba menni, kocsmába menni, bámulni a tévét, lerészegedni... A napozás egyébként teljes értékű heverészés, innen már csak egy kis lépés, amikor már nap sem kell hozzá.
A sorskönyvi parancsokkal és tiltásokkal azt lehet tenni, hogy egyrészt fülöncsípni őket, másrészt megadni magunknak az engedélyt.
Itt van egy kis csapda, mert vannak, akik azt választják, hogy az ellensorskönyvet élik, tehát mondjuk vakbuzgó keresztény szülők gyermeke sátánista lesz, de ekkor még mindig az adott parancsra és tiltásokra koncentrál, tehát a viselkedése még mindig a sorskönyvhöz képest van, az határozza meg.
Itt kicsit bonyolódik a dolog, mert az engedélyt a Gyermeki részünknek lehet megadnunk. Például: Pihenhetek. És amikor ezzel az engedéllyel a zsebünkben megkezdjük a heverészést, bizony a Szülői részünk rendszerint jelentkezik, hogy elverje rajtunk a port (Megint lustálkodsz?). Ekkor mozgósítanunk szükséges a Felnőtt énrészünket, aki a Szülőink és a Gyermekink közé állhat egy racionális érvvel, mondjuk Szükségem van a csendre, hogy kapcsolódhassak magammal.
Ezzel együtt a gyakorlatlanok ne számítsanak rá, hogy eleinte néhány percnél tovább komfortosnak fogják érezni a semmittevést. Nem kell erőltetni, nyugodtan abba lehet hagyni bármikor. Bátrabbak egy ideig elidőzhetnek a diszkomfortos részben, figyelmet adva a bűntudatuknak. De egy idő után, ahogy nő benne a gyakorlatunk, egyre gondtalanabbá és örömtelibbé válnak majd ezek a percek.
Hajrá!

...egy 50 éves nő kinézete és kisugárzása kapcsán, különböző emberektől, nők, férfiak vegyesen, kábé két hétnyi szüret:

- Ahogy így beszélgetünk, többször nagyon megkívántalak.
- Férfiasnak látlak és keménynek. Ahogy beszélsz, meg ez a szemüveg is.
- Jól nézel ki! Nagyon!
- Ezt a két bemélyedést a combodon még lesportolhatnád.
- Kedden ráérsz egy kis összebújásra?
- Hú, jövök hozzád masszázsra! Olyan klassz az arcod meg a szemüveged meg minden!
- Nem gondoltál rá, hogy fesd magad? Az szokott segíteni a nőkön.
- Holnap dolgozhatnánk együtt, ma nálam alhatnál, és akkor holnap korán kezdhetnénk.
- Te már annyi mindent megküzdöttél az életben, te már nézhetsz ki így...
- Olyan a tested, mint egy huszonévesé.
- You have really nice glasses.

És hogyha már a szerelem a téma, akkor álljon itt az egyik legkedvesebb versem. Pont arról szól inverz módon, amiről Vangival beszélgettünk egy kicsit a kommentek között, hogy a szerelem megrendíti az elkülönültségünkbe vetett hitet, maja fátylát fellebbenti, és emiatt rogyik meg a lábunk tőle, mert felsejlik, hogy lehet, hogy nem is vagyunk annyira bezárva a testünkbe, az arcunkba, az életünkbe...

Kiss Judit Ágnes: Hogyha a szerelem elkerül

Hogyha a szerelem elkerül,
többé nincs hova menned,
a látszat muszlinfüggönyei
kőfallá merevednek.
Rád bogozódva a ráncaid is,
vénasszonyra a kendő,
ébred a szörnyed, utánad ered,
az árnya mögötted megnő.

Merthogy a szerelem, bár nem tevékenység, hanem érzés, úgy nagyjából egy szinten áll a feküdgészéssel: ugye teljesen haszontalan, és nem nagyon van, ami annál jobban közelebb vinne magunkhoz. Általában rendre el is menekülünk előle, többnyire fülünket-farkunkat behúzva, miközben egész életünkben erre vártunk.
De mit is nevezek szerelemnek?
Az esetek túlnyomó többségében amit annak nevezünk, az nem az. Hanem mondjuk kapcsolatfüggés. Vagy intimitásfüggés. Vagy a "Jól elvagyunk" biztonsága. Vagy a kellek-nem kellek rángatása.
Szerelem igazából csak egyszer-kétszer történik velünk az életben. Tulajdonképpen elég egyszerűen definiálható: Szerelem az, amikor meg kell kapaszkodni, ha a másik eszünkbe jut, mert összerogyna a térdünk. Vagy ha közlekedés közben jut eszünkbe, akkor nagy levegőket kell venni, hogy ne hányjunk a metró közepére.
Ennyi.
Nem, nem elég, hogy szenvedünk, azt prímán lehet szerelem nélkül is, elég hozzá egy jól irányzott borderline-játszma, ami garantáltan kicsinál majd, de ehhez nincs szükség szerelemre, csak a sérült gyermeki részünkre.
Az sem elég, hogy valakivel eszméletlenül, hihetetlenül, észveszejtően jó az ágyban. Még ettől sem lesz automatikusan Az.
Szerelembe többnyire nem azzal esünk, akivel praktikus volna, például jellemzően nem a házastársunkkal, bármilyen becsülettel dolgozunk is a "szerelem" megújításán, és bármilyen becsülendő is a beletett energia és figyelem és közösen megélt élmények... Ez mégsem Az.
Esther Perel azt mondja, régen a házasságok gazdasági alapon működtek, kb 100 éve viszont szerelmi alapon köttetnek. Én ezt kicsit tovább gondolva azt mondom: ma is többnyire gazdasági alapon köttetnek, szerelemnek hiszik az elején, mert kívánják egymást, tetszik a másik meg minden, de a dolog alapvetőn mégiscsak ma is a biztonságról szól. Azt hiszem, a szerelmet házasságba rakni annak halálát jelentené igen hamar.
Szóval nem azzal esünk bele, akivel praktikus volna, általában legalább az egyik szereplő házasságban vagy kapcsolatban él, és olyan is előfordul, hogy a másik különösebben nem is szimpatikus, és az érzés lecsengése után kifejezetten kínos is tud lenni, hogy tényleg, vele??
A szerelem rendszerint nem jön jókor. Az ember éppen diplomázik, gyereket nevel, építkezik, éli az életét, és a háta közepére sem kívánta volna, hogy a metrón azzal kelljen foglalkoznia, hogy hogy ne hányja össze magát.
Rengetegen mondják, hogy a szerelem micsoda hülyeség, és hogy ők ezt már soha többé. Ez teljesen érthető is, másrészt, mivel mégiscsak egyszer-kétszer fordul elő az életben, és mivel, ha ilyenkor figyelünk, talán a legtöbbet tudhatjuk meg magunkról, eléggé pazarlás az ilyen kitüntetett alkalmakat kidobni az ablakon. Elfordulni a legtisztább tükörtől.
Azt hiszem, megfutamodni a szerelem elől az egyik legnagyobb bűn magunkkal szemben. Cserbenhagyása a lényünknek, elfordulás önmagunktól, árulás.
És letiltani a párunkat róla, amikor szerelembe esik, ez is minősített bűntett. Én is megtettem... :-(
Kibírni a szerelmet, benne maradni minél tovább, ez nagyon hasonló ahhoz a meditatív állapothoz, amiről a 4. részben írtam: nem tudom befolyásolni, jön, és az én lehetőségem csak abban áll, hogy benne tudok-e maradni minél tovább.
Segítsenek minket az égiek, hogy amikor eljön a szerelem, hogy megajándékozzon minket önmagunkkal, akkor legyen erőnk nem megfutamodni, legyen erőnk benne maradni, és általa tanulni és fejlődni és többé válni!

Azt kérdezi tőlem az óriásplakát, hogy hány órát töltöttem hasznosan az elmúlt 24-ből. Magamban kapásból rávágom, hogy mindet! Minden percet.
Azon kívül, hogy nem is lehet másképp, hiszen bármit tapasztalunk, az előre fog vinni... Jó, ez filozofálás, de amióta a strukturálatlan énidők tudatos híve lettem, amióta ki is mondom, hogy számomra az elsődlegesen legfontosabb tevékenység a heverészés (mert az emberek rendre megkérdezik, hogy hát ha nem helyezkedtem el állásba, akkor mégis mivel töltöm az időmet, és én egyre provokatívabban vágom már rá ilyenkor /miközben nyilvánvalóan valahogyan mégiscsak eltartom magamat, lehet is tudni, hogy terápiázok, masszírozok, háziápolok stb/, hogy heverészéssel), szóval amióta ilyen tudatosan és hetykén heverészgetek naphosszat, azóta határozottan azt élem, hogy az időmet micsoda hasznosan töltöm.
Nem tudom, hogy a hirdetés megfogalmazói mit tarthatnak hasznosnak, amikor a nyilvánvaló össznépi bűntudatkeltéssel játszanak. Az a hasznos, amikor pénzt keresünk? Vagy amikor valami tevékenységet végzünk?
Hát én mindenesetre gondolatban megölelem Hamvas Béla bácsit, aki aszongya: "Igazán komolyan csak a naplopót tudom venni." Igen, én is egyre komolyabban veszem magam, ahogy lopom a napokat.
És egyre növekvő megütközéssel és megdöbbenéssel és mély együttérzéssel olvasom az álláshirdetéseket, az álláskeresők magukat ajánlását, hallgatom a majdani jó állás reményével gyermeküknek iskolát kereső szülők érveit, és mélységesen szomorúnak tartom ennek az evidenciáját, azt, hogy el "kell" adni az életünket, hogy mások tevékenységét "kell" végeznünk a magunkéi helyett, olyan óraszámban, hogy ne is legyen erőnk valaha is kitalálni, hogy mi is volna a saját tevékenységünk.
Tehetetlenül szemlélem ezt.
Csak annyit tudok tenni, hogy hirdetem a heverészést. A szemlélődést, a minket ért élmények feldolgozását, a gondolatfolyam leállítását vagy legalább lelassítását. Hogy odateszem a bentet a kint mellé. A Bent létjogosultságát. Az életem visszaszerzését.
És értem azt is, hogy szükséges az aktív tevékenység is, szükséges tapasztalatokat is szerezni, mert ez a kettő együtt működik. Nekem most egy centi élményre kb fél méter feldolgozás jut. Ennyire van szükségem.
Jelenleg nincs tudomásom komolyabban vehető és hasznosabb tevékenységről, mint a heverészés, a nap (vissza)lopása.

2017. 07. 20.

Szép volt ez a Tonbridge, és mennyire jó volt eljönni már onnan! Az eddigi legnehezebb turnusom volt a rengeteg utazással és a kliens folyamatos néma rosszallásával. 
Most két napja csak fekszem az unokatestvéreméknél. Mikor idefelé jöttem, megint azt éreztem, hogy mindjárt szétesek, a londoni metrón majdnem elájultam, itt csak eldőltem, beszélni alig bírtam már.
Mondtam nekik, hogy most kórházba jövök hozzájuk, tegnap úgy éreztem, ahogy feküdtem az ágyon, mintha a testem minden centimétere bottal lenne elverve. 
Elég volt, tárgyakkal akarok dolgozni, most fél évig ne kelljen emberhez érnem! Megyek a Tescoba árufeltöltőnek. Ahol minden ledolgozott órámat kifizetik.
Viszont elkezdtem ügyintézni, büszke vagyok magamra, mert olyan guzmis dolgoknak is nekiláttam, hogy pl. írni a számlázási osztálynak, hogy miért nem küldik soha a fizetési papír második oldalát, és tulajdonképpen mennyi az annyi.
Meg vagyok kínzódva, el vagyok csigázva. Most csak hagyni kell a pihenést, amíg lehet, szombatra még beraktak egy éjszakai műszakra jó messze innen, azt még lenyomom, és vasárnap indulás haza.
Hm... Most olvasom, hogy az egyéjszakás kliens Exeterben lesz, ide még feltétlenül el szerettem volna menni, mert Eme azt írta, ez a legszebb hely, amit Angliában látott. Azért az Élet nem hagyja, hogy játsszam a mártírjátékot, csak megdob még egy ajándékkal az utolsó napon. 

Ezt egy éve írtam a sarokfájdalmamról. Az a furcsa, hogy ahogy letelt a gyászév a bácsi halála után, addigra a fájdalom is gyakorlatilag elmúlt. Amúgy nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, csak úgy lecsengett végül. Azért mindig bennem van egy kis óvatosság, hordom a betétet, meg most úgy vettem szandált is, hogy legyen sarka meg puha legyen, de nyugodtan sétálgathatok megint kedvemre órákon át.

2017. 07. 17.

Ez most nehéz lesz meg bonyolult, én sem teljesen értem, talán írás közben tisztul valami.
Úgy kezdődött, hogy a bácsi halála után rengeteget mászkáltam, napi 40-50 km-t, így terápiásan, de rossz cipőben, és akkor kezdett fájni a sarkam, egy ideig csak sok séta után. Úgy egy-két hónap múlva lett igazán zavaró, akkor próbáltam rá mindenfélét, amit találtam, reszelt krumplit, Voltarent, homeopátiát, jegelést, mézes káposztát, de egyre rosszabb lett.
A gyaloglás annyira fontos, hogy azt nem bírtam feladni, innen a képek is - ez Penshurst, a mostani kliensem melletti középkori városka, hát nem lehetett kihagyni, azt hiszem, ez érthető, külön felhívnám a figyelmet az utolsó képre, ami a benzinkút. Naugye.
Ennél a kliensnél nem kell ott lakni, cserébe 5-6 órát utazom egy nap, ebből 2-3 óra gyaloglás. A múlt hétre jutottam el a sarkaimmal oda, hogy már az ágyban fekve is mintha átforrósított késekkel döfködnék őket, és felezett tempóban, csillagokat látva tudtam csak vonszolódni, és volt két nap, hogy csak lábujjhegyen tudtam járni.
És itt jön a fordulat, mert a Csodák tanítása csoportban napok óta a betegségről és a gyógyulásról szóló tanításokat posztolgatják, melyek lényege, hogy mihelyt nincs szükségünk a betegségre, rögtön meggyógyulunk.
Három hónapja töprengek, hogy mit akar üzenni nekem ez a fájdalom. Nem az utamon megyek? Le akarok állni? Már nagyon nem erre akarok menni? Kezdek két lábbal a földön állni, és ez csak átalakulás? Nem állok a sarkamra? Vagy pont, hogy túlzottan is a sarkamra állok? Stb.
És ma, a Cs.T.-a olvasása után mondtam, hogy jó, akkor úgy teszem fel a kérdést: Mire használtam én ezt a fájdalmat? Na és akkor azt látom, hogy ez valami pajzs. Egy ilyen védekezős dolog, ami magamba visz, és amikor kívül félelmetes, hogy mondjuk elég jó vagyok-e, és a kliens nem szól hozzám két hete, csak tőszavakban az utasításokat adja, és semmi áramlás, kapcsolódás, csak ez a befagyottság és minden pillanatban a rémület, hogy mit csinálok rosszul... Ebben nagyon jól jön, hogy bammeg, miattad fáj a lábam, mert annyit kell gyalogolnom, 6 órám van éjjel aludni, mit vársz tőlem, fáradt vagyok, fájdalmaim vannak, menj a francba. Ilyen önigazolósdi.
És ezen meglepődtem, mert közben meg van egy igencsak erős, magabiztos énem is már. De akkor most leszögeztem, hogy ezt az önbizonytalankodást sürgősen abbahagyjuk, jó vagyok, precíz, gyors, gyöngéd, és pont. Az, hogy ő nem kommunikál, az rajta kívül másra nem tartozik, nem rólam szól, és igenis vissza az áramlásba, ha nem szavakkal, akkor a testén keresztül, ha nem érez, akkor is, vagy a felsőbb éneinkkel - réges-régen tudom, hogyan lehet kapcsolódni egyéb módokon. 
Oké vagyok, oké vagy, szeretlek, jó élni, jó dolgozni, ez az alapvetés. Nincs okom kibillenni ebből.
Ezzel párhuzamosan beszélek a fájdalomhoz - köszönöm, hogy megmutattad a működésemet, és most már nincs szükségem rád. A fájdalom pedig jelentősen enyhült ma, a pali pedig elkezdett beszélni és reagálni rám. Bevárt a pályaudvaron, és a katéterezést nagyon szépen megköszönte. 
Még annyit mindehhez, hogy talán a bácsi halála kapcsolt be megint valami bűntudatot, szégyent észrevétlenül, valahogy azóta lehettem kibillenve a tengelyemből, azért azóta lehetett a gyulladás.
Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek...