2017. 07. 20.

Szép volt ez a Tonbridge, és mennyire jó volt eljönni már onnan! Az eddigi legnehezebb turnusom volt a rengeteg utazással és a kliens folyamatos néma rosszallásával. 
Most két napja csak fekszem az unokatestvéreméknél. Mikor idefelé jöttem, megint azt éreztem, hogy mindjárt szétesek, a londoni metrón majdnem elájultam, itt csak eldőltem, beszélni alig bírtam már.
Mondtam nekik, hogy most kórházba jövök hozzájuk, tegnap úgy éreztem, ahogy feküdtem az ágyon, mintha a testem minden centimétere bottal lenne elverve. 
Elég volt, tárgyakkal akarok dolgozni, most fél évig ne kelljen emberhez érnem! Megyek a Tescoba árufeltöltőnek. Ahol minden ledolgozott órámat kifizetik.
Viszont elkezdtem ügyintézni, büszke vagyok magamra, mert olyan guzmis dolgoknak is nekiláttam, hogy pl. írni a számlázási osztálynak, hogy miért nem küldik soha a fizetési papír második oldalát, és tulajdonképpen mennyi az annyi.
Meg vagyok kínzódva, el vagyok csigázva. Most csak hagyni kell a pihenést, amíg lehet, szombatra még beraktak egy éjszakai műszakra jó messze innen, azt még lenyomom, és vasárnap indulás haza.
Hm... Most olvasom, hogy az egyéjszakás kliens Exeterben lesz, ide még feltétlenül el szerettem volna menni, mert Eme azt írta, ez a legszebb hely, amit Angliában látott. Azért az Élet nem hagyja, hogy játsszam a mártírjátékot, csak megdob még egy ajándékkal az utolsó napon.