És hogyha már a szerelem a téma, akkor álljon itt az egyik legkedvesebb versem. Pont arról szól inverz módon, amiről Vangival beszélgettünk egy kicsit a kommentek között, hogy a szerelem megrendíti az elkülönültségünkbe vetett hitet, maja fátylát fellebbenti, és emiatt rogyik meg a lábunk tőle, mert felsejlik, hogy lehet, hogy nem is vagyunk annyira bezárva a testünkbe, az arcunkba, az életünkbe...
Kiss Judit Ágnes: Hogyha a szerelem elkerül
Hogyha a szerelem elkerül,
többé nincs hova menned,
a látszat muszlinfüggönyei
kőfallá merevednek.
Rád bogozódva a ráncaid is,
vénasszonyra a kendő,
ébred a szörnyed, utánad ered,
az árnya mögötted megnő.
Hogyha a szerelem elkerül,
ronggyá bénul a lábad,
úgy bújsz önmagad árkaiba,
mint vackára az állat.
Vedleni vágysz, de a bőröd alatt
nincs, ami képes az újra,
vergődsz csak, de törött üvegen,
felsebzed magad újra.
Hogyha a szerelem elkerül,
a napok rád kövesednek,
fűrészporral az éjszaka jön,
kínálgat: nesze, edd meg!
Néz a tükörből a maszkod, az arc,
nincs aki már leszeresse,
hogyha a szerelem elkerül,
hóval vagy betemetve.
