Öt éve azt gondoltam: már minden megvolt, nem jöhet semmi új, innentől semmi értelme, minek tovább csinálni.
Ma azt gondolom: már minden megvolt, innentől minden bónusz!

Persze ő is a gyerekekkel mozgott a faluban vagy a környező erdőben, de a legtöbbször csak szemlélője volt az eseményeknek. Az anyja meghalt az első szülésében, így testvére sem volt. Apja erős, vezető férfiként sokat volt távol a vadászatokban, ilyenkor ő itt-ott aludt a szomszéd kunyhókban.
Szívesen játszott volna ő is, de az egyik kisfiú ereje és vadsága annyira lenyűgözte, hogy rendszerint csak állt, és nézte. A Fiú néha hívta őt is bújócskázni, fára mászni, de ahogy tüzes szemével ránézett, szeretett volna összezsugorodni és bogárrá vagy csigává változni a magas fűben. Szemlélődő lényével nem tudott kapcsolódni ehhez az elemi erőhöz, bármennyire is vonzotta.
Ugyanakkor a törzs tagjai mögött-mellett időnként halványan lényeket látott, ahogy esténként beszélgetett anyjával és más ősökkel is. Ugyanígy értette a madarak, a rókák, őzek lelkét, a fák halk suttogását, a Hold távoli énekét és a virágok üzenetét.
Amikor valaki elesett vagy sírt, ő tette oda a kezét, ő ült mellette, amíg megvigasztalódott. A várandós nők is szerették, ha a hasukra teszi a kezét, érezte, hogy a babák milyen képességeket hoznak magukkal, és meg tudta mondani a nemüket.
Így aztán apja korán a Füvesasszony gondjaira bízta, és ő boldogan vetette magát a növények lelkének, gyógyhatásainak tanulmányozásába. Mestere hamar tisztába jött vele, hogy kivel van dolga, a kislány megjósolta a betegségek kimenetelét, megmondta, melyik szerv beteg, és úgy tűnt, igazából a főzetekre sincs szükség, ha ő jelen van. Szemrebbenés nélkül kezelt gennyes sebeket, tudta, milyen pozíció fog segíteni a vajúdónak, és fáradtság nélkül virrasztott a haldoklókkal.
Amikor a Füvesasszony meghalt, megkapta a kunyhóját. Ez volt a legnagyobb ház a faluban, szükség is volt rá a növények szárításához, a főzetek elkészítéséhez, tárolásához.
A falubeliek néha többet vártak tőle. Szárazság idején volt, aki megharagudott rá. Mivel napokkal előbb érezte, mikor lesz eső, megtehette volna, hogy eljátssza. Hogy úgy tesz, mintha ő varázsolta volna. De soha nem tett ilyet.
Egyetlen komoly nehézsége szexuális energiáinak kezelése volt. A fiúból immáron Férfi lett, és ő tudta, mit kéne tennie, hogy a szíve az övé legyen, és hogy örökre maga mellett tartsa, de soha nem tette meg. Végignézte, ahogy a Férfi feleséget talál, ahogy asszonya gyermekeket vár, és segédkezett a szüléseinél. Látta, hogy a Férfi hogyan neveli a fiát, azt azonban nem tudta megállni, hogy néha, amikor éjjel a ház magányában önmagával volt, ne őt képzelje el közben...
A Férfi továbbra is vad volt, és nem kedvelte őt. Rendre megkérdőjelezte a tudását, és ha valaki nem gyógyult meg, ellene beszélt a közösségben. A Gyógyítóasszony tudta, hogy kin nem tud segíteni, ki fog meghalni - látta a szellemüket, ahogy ott állnak a test fölött és nyugalommal nézik. Tudta, hogy mindez rendben van, csak néha sírt, amikor gyerek távozott vagy valaki, aki közel állt hozzá.
A szüléskísérések utáni éjszakák mindig irgalmatlanul lassan teltek, érezte az űrt a méhében, és csak szorította, szorította a párnáját.
Az egyik teliholdkor arra ébredt, hogy a Férfi áll az ajtajában. Csak a sziluettje látszott, de látta a tüzet a testében. Ahogy fölriadt, a Hold megvilágította az arcát. Egymásra meredtek. A Férfi lassan kifordult és elment. Soha nem tudta meg, hogy a riadtsága vagy a vágya ijesztette-e el.
Egyszer a Törzsfőnök egy csúnya sebbel a lábszárán tért meg a vadászatból. Rögtön tudta, hogy ez elviszi, nem fog tudni rajta segíteni, mégis mindent megtett, amit lehetett: borogatta, rátette a kezét, ahogy szokta, hiába érezte, hogy hideg. Nem nézett a körvonalazódó szellemre, csak könyörgött, imádkozott az ősökhöz, a Naphoz, a Szélhez, a Vizekhez, énekelt és virrasztott, és közben érezte a szellem tekintetét magán, ahogy kéri, hogy engedje el.
Amikor a Törzsfőnök meghalt, a Férfi felhergelte a törzs nagy részét ellene. Tudta, mi történik, tudta, hogy most még elfuthat, de nem tette meg. Elénekelte a halotti énekeket, végigsimított a füvein, edényein, meghajolt a tűzhely felé, és kifelé indult.
A férfiak akkor értek oda, kirángatták az ajtóból, ki a főtérre, a fejére olvasták, hogy nem segített a Törzsfőnökön, és köveket ragadtak. Asszonyok szaladtak a térre, kiabáltak, próbálták lefogni a férfiak karját, de azok csak ellökték őket.
Ott állt a kör közepén, tudta, mi történik, és tudta, hogy ez most nincs rendben. "Ostobák, nem adtam át a tudást!"- gondolta, és látta, hogy a törzsnek vége van. Nem úgy, hogy kihal, hanem hogy a lelke elpusztul. Átkot hoz magára, ősei elhagyják, az erőszak lesz az úr, lélektelenül lélektelen csecsemőket fognak nemzeni, és nem lesz, akihez fordulhatnának. Az ősökhöz fohászkodott, hogy ne így történjen mégsem, hogy küldjenek valakit, aki visszatéríti népét az útjára.
Az első kő a hasán érte, ahol a méhe volt. "Ez nem én vagyok, ez csak a test."- próbált kilépni, de nem ment. Érzett minden egyes dobást, lassan összerogyott a fájdalomtól. Nem tudott kiáltani, nem jött ki hang a torkán. A férfiak szitkozódásán túl megallotta, ahogy az asszonyok sírnak a körön kívül, ahogy jajgatnak helyette is - ebbe lehetett kapaszkodni, ebbe a közös jajgatásba.
Meleg ragacs folyt a homlokáról, sajgott a teste, majd' megszakadt a szíve, zúgott a füle, amikor végre eltalálta egy kő a feje tetején.

Kicsi, finom kezei kedvenc tartásában: az elengedés-mudrában, orrok és köldök egyvonalban, belégzés (szantálfa- és rózsaillat), kilégzés.
Most.
Imádta ezt a termet, hófehér falain az arany girlandokkal. A szolgák gondoskodtak róla, hogy az oltáron soha ne aludjon ki a tűz. A falak mentén istenek szobrai sorakoztak, a táncoló, sok karú, pusztító-újrateremtő Siva volt a kedvence, akire a saját neve is utalt. Volt valami baljós ebben a névben, mégis szerette.
Az egyik fehér-arany száriját vette fel aznap. Elmondta a záró imát, felállt, kiment, végig a folyosón. Az áttört mintás, aranyra festett, boltíves ablakokon beszüremlő fény mintákat rajzolt a vakító fehér márványpadlóra. Meghallotta kedvenc fehér pávája rikoltását.
Megállt az aranyozott, vastag keretű nagy tükörnél, kicsit megfordult, megnézte, hogy dús, fekete haja tényleg már leér a fenekéig. Ahogy mandulavágású szemébe nézett, eszébe jutott Nandiní hercegnő a tegnap nézegetett nagy, festett mesekönyvből, és azt játszotta, hogy tükörképében titkos ikertestvérével, a fiatal Nandinível beszélget. Még eltáncolta kedvenc táncát, a hátát határozottan kihúzva, hogy a két sarjadzó dombocska elöl még jobban látszódjon.
Az étkezőben már várta a masalás tea, mindent betöltött a mézes, kardamomos, gyömbéres illat. Hozzálöttyintett egy kis rózsavizet is. Az aranyszínű csésze oldalára állatok voltak faragva, a teát hosszan szagolgatva, ízlelgetve kortyolta.
A palota csendes volt - testvérei aludtak vagy olvasgattak, a szolgák főztek, takarítottak, szülei szundikáltak a délutáni melegben.
Leszaladt a kertbe. A lugasban Góvind, az intéző fia a rózsákat gondozta éppen. Góvindnak mindig csillogott a szeme sűrű, bársonyos szempillái alatt. A fiúval kisgyerekkoruktól fogva nagy mulatság volt összetalálkozni, ő tanította meg a házon kívüli játékokra: hogyan lehet sípolni egy fűszállal; megfogni a cickányokat, denevéreket; hol vannak a legjobb búvóhelyek a bújócskázáshoz. Mindig volt Eswari számára valami kincse: pávatoll, illatos virágszirom vagy különleges alakú kövecske.
Meglátta a közeledő lányt. "Gyere, kicsi Eswari, ezek a bokrocskák már virágoznak! Melyik színt szereted? A fehéret, igaz?" Letört egy fehér rózsát, és a hajába tűzte. "Nézd csak!" Hosszú, finom ujjaival kiemelt a tüskék közül egy csillogó hátú rózsabogarat, madzagra kötötte, és a madzag végét átnyújtotta. "Egy picit biztatni kell." Azzal a bogarat fellibbentette, mire az repdesni kezdett.
"Inkább tegyük vissza szegényt!" - kacagott Eswari. "Óh, a hercegkisasszonykának micsoda jó szíve van, na jól van." De levágni róla a madzagot, úgy, hogy ne sértsék meg közben, nehezebb volt, mint rátenni. Eswari felsikkantgatott, ahogy próbálták megszabadítani a kapálódzó bogarat, összeért a kezük, amikor együtt elröptették végül, "Repülj!".
Egymásra néztek, és csak nevettek, nevettek. Úgy tűnt, ez a pillanat kitágult, és már soha nem lesz vége, Góvind csillogó, bársonyos szemével, ez már így marad örökre. A fiú megfogta a két kezét, és megcsókolta a száját. Ez mind belefért ugyanabba a kitágult pillanatba, más viszont nem fért bele, a világ egyszerűen kiszorult - leállt a szellő, nem volt tűző napfény, sem a tücskök ciripelése, még a rózsabokor sem, semmi, csak Góvind ajkai Eswarién.
Most.
A pillanatot Góvind apjának kiabálása törte meg, feléjük szaladt, az öklét rázta, "Hogy képzeled...", hajánál fogva megragadta a fiút, őrjöngött, "...az egész családot kitagadják a kasztból... Ezért küzdöttem?... Az életünkre törsz... felelőtlen kölyök!...", és cipelte befelé, a palotába.
Eswari szaladt utánuk, próbálta megszólítani az intézőt, megfogni a karját, áttörni a szóáradaton, de mintha ott sem lenne. A hármas gomolygó-rettegő-kiabáló csapat betódult a maharadzsa szobájába, ott a legfőbb szolga az ura elé vetette Góvindot. "Uram, ez a semmirekellő megcsókolta a lányodat. A legszigorúbb büntetést kérem rá."
Eswarinak három éve megvolt a férje, a családok megegyeztek, az esküvőre már ki volt tűzve az asztrológiailag legmegfelelőbb időpont. De ha nem lett volna megállapodás, úgy is elképzelhetetlen, hogy egy szolga hozzáérjen az uralkodó lányához, még akkor is, ha egy gazdag, hatalmas földeket birtokló hivatalnok fiáról van szó.
A maharadzsa nemrég ébredt az ebéd utáni szunyókálásból, megzavarodva nézett rájuk. "Korbácsolják meg, és vigyék a kaszttanács elé!" - "Nem, uram, a bűne a családomra vetül, végeztesd ki!" - "Valóban ezt akarod?" - "Ha te nem teszed meg, én fojtom meg a két kezemmel." - "Rendben, ez Eswarinak is megfelelő büntetés lesz. Végig kell nézned a kivégzést, hogy soha ne felejtsd el, lányom, mi az, amit nem engedhetsz meg magadnak. Holnap délután fejezzék le!" Eswari hiába sírt, rimánkodott, fogadkozott, könyörgött, az ítéletet nem változtatták meg.
Másnap a palotától távolabb, az erdő szélén, egy farönkön két szolga lefejezte Góvindot. Nem volt jelen más, csak a két apa és Eswari. Kereste a fiú tekintetét, de az alig állt a lábán, az ájulás kerülgette, maga elé bámult. Csak mikor a tönk elé állították, nézett fel kétségbeesve egy pillanatra.
Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg... - mondogatta Eswari, és nem, kezeivel nem vette fel az elengedés kéztartását, sőt, megfogadta, hogy soha többé nem fogja használni azt a mudrát...
A hátralévő negyven évben nem történt semmi különös. Hozzáment a neki talált férfihoz, szült és felnevelt hat gyermeket, mind egészséges volt, lett több, mint húsz unokája. Az országban egész életében béke honolt.
Az esküvő után férje szüleihez költöztek, csak a fehér rózsabokrot ásatta ki és vitte magával új otthonába. Anyósa és apósa saját gyermekükként bántak vele.
Tulajdonképpen a férjével sem volt semmi gond, a szülei jól választottak, valóban összeillettek. Országát igazságosan vezette, a szolgákkal rendesen bánt, a rózsáit szívvel gondozta, hozzá mindig tisztelettel közeledett. A bőre, szaga is rendben volt.
Akár szerethette volna is...
Ahogy teltek az évek, eltemette a szüleit, apósát, anyósát, két testvérét és néhány fehér pávát. A rózsabokor, a fehér, csodával határos módon negyven évig virágzott. Amikor elkezdett korhadni, Eswari érezte, hogy gyöngül. Egyre több időt töltött a templomszobában, kezei újra a régi elengedés-mudrában.
Egyik unokája, a nyolc év körüli Aisha minden délután beült vele meditálni. Már évek óta sok időt töltöttek együtt, a mindig csillogó szemű, bársonyos szempillájú kicsi lány rendre felmászott az ölébe, és kérte, hogy meséljen neki. Kedvenc története a Nandiní hercegnőről szóló mese volt. Az évek alatt minden mudrát megtanult nagymamájától, és komoly tekintettel mondta a mantrákat vele együtt.
Mikor Eswarinak már jártányi ereje is alig maradt, kérte, hogy ne valamelyik szent helyre vigyék meghalni, hanem az immár bátyja családja által lakott szülői ház fehér-arany szentélyébe.
A férje nem értette, miről beszél, hiszen teljesen egészséges volt, az orvosok tanácstalanul hallgattak, csak annyit lehetett látni, hogy lassan elfogy. Aggódva teljesítette a kérését, így az utolsó napokat Eswari a sógornője gondoskodásában töltötte. Vendégül látták a családjából aki csak jönni tudott: három fiát, menyeit, nyolc unokáját és néhány szolgáját is.
A legtöbb időt Aisha töltötte vele, szinte beköltözött mellé, csak éjszakára ment el a lányok szobájába. Többi szerettei is bejártak hozzá, rózsavizes és gyömbéres limonádékat hoztak, füstölőket égettek. Megköszönte és rájuk mosolygott. Ha vártak is valamit tőle, nem volt mit mondania. Semmi bölcsesség, jótanács, amit később emlegetni lehet.
A negyedik napon már fárasztotta ez a kis tapintatos jövés-menés is. Ebéd után, amikor elcsendesedett a ház, és csak Aisha ült az ágya szélén a kezét fogva, végre elengedhette a maradék kis erőt is a testéből.
Most.
Belépett a fehér-arany fénybe.

Egyszer a vadászok egy párduckölyökkel tértek vissza. Magányosan bóklászott a pusztában, és elég rossz bőrben volt már. Amikor Ayu a szemébe nézett, az volt az érzése, hogy az anyja néz vissza rá.
Olyan négy éves lehetett, amikor az anyja meghalt, egy kígyó marta meg. Ayu emlékezett az izzadtságtól csillogó bőrre, a merev testre és a szempárra, ahogy őt nézi. Azóta látott mást is kígyómarás miatt meghalni, az a férfi sikoltozott rémületében vagy fájdalmában, de az anyja nem, ő méltósággal ment el.
A törzs felnevelte, tulajdonképpen minden gyerek együtt nevelkedett, egy rakáson az asszonyokkal és a többi gyerekkel, de azt mégiscsak lehetett tudni, hogy ki kinek az anyja.
Rögtön tudta, hogy a párduc az övé lesz. Már aznap éjjel összebújva aludt vele. Hónapokig elválaszthatatlanok voltak, akkorra annyira megnőtt, hogy többen félni kezdtek tőle, el kellett engednie. Kiszaladtak a szavannába, fél napig mentek együtt, mire Ayu visszafordult. A párduc tudta, hogy mennie kell, de 20-30 naponta megjelent a távolban, nézte a törzs kunyhóit, olyankor Ayu fogott egy dárdát meg egy kést, és napokig együtt vadásztak.
Az anyja halála után nem sokkal egyre több időt töltött az Öreggel. Nem azért, mert varázsló akart lenni, egyszerűen őt szerette a legjobban. Volt türelme végignézni az előkészületeket a szertartásokra, egy idő után segített is ezekben, néhány év múltán pedig, amikor az Öreg éppen aludt, és szükség volt valami orvosságra, tőle kezdték kérni a törzs tagjai a segítséget. Ahogy a varázsló gyengült, úgy jutott rá egyre több feladat, s amikor eljött a halála napja, nem volt mit tenni, ő vezette a temetési szertartást.
Azt gondolta, lány létére ez csak átmeneti helyzet, és várta, kinek adhatja át a tudást, de a törzsnek láthatóan ez nagyon is megfelelt, csak húsz év elteltével akadt egy tanítványa.
Párja soha nem lett, bár ő is szerelmeskedett a férfiakkal. Nem a kunyhókban, mint szokás volt, hanem kiment egyikkel-másikkal a pusztába, kicsit távolabb a településtől. Nem úgy ment ez, ahogy a többieken látta, hogy ketten elkezdtek évődni-viccelődni, aztán eldőltek - neki el kellett hívni a férfiakat magával, azok megilletődve követték, és amikor visszatértek, még órákig szótlanul üldögéltek.
Gyereke soha nem lett, nem is számított rá, az anyja halála után érezte, hogy valahogy kiszikkad a hasa aljában az élet, úgy sejtette, hogy neki nem szabad kötődnie senkihez. Egyszer volt egy fiú, akivel kezdett összevillanni a szemük, de az a fiú az egyik vadászatból nem jött vissza, a többiek nem tudták, mi történt, egyszerre nyoma veszett.
Még ereje teljében volt, amikor feltűnt neki, hogy a párduc egy ideje nem jött. Akkoriban már nehezen vadászott, sokszor Ayu ejtette el neki az antilopot. Ígyhát nekiindult, hogy megkeresse, két napig bolyongott, nem mert nyílegyenesen az érzése után menni. Végül egy fa árnyékában találta meg, már alig lélegzett. Hozzábújt, megvárta, míg kiszáll belőle a lélek.
Ez után nem sokkal kérte meg Tobo, hogy hadd legyen a tanítványa.
Néha eltűnt pár napra a párduc halála után is, szüksége volt rá, hogy egyedül legyen, amikor pedig elkezdett a mozgása elnehezülni, lelassulni, és érezte ahogy gyengül, Tobo pedig már régóta mindent tudott, egy ilyen alkalommal nem tért vissza. Elment ahhoz a fához, leült az árnyékába, és csak volt. Mosolyogva gondolt a gyerekekre a faluban és az asszonyokra, az erős férfiakra és Tobóra, tudta, hogy minden rendben van. Érezte a feneke alatt a szikkadt földet, érezte a mellkasán az eget, lelassította a szívverését, és kilélegzett egy utolsót.