Merthogy a szerelem, bár nem tevékenység, hanem érzés, úgy nagyjából egy szinten áll a feküdgészéssel: ugye teljesen haszontalan, és nem nagyon van, ami annál jobban közelebb vinne magunkhoz. Általában rendre el is menekülünk előle, többnyire fülünket-farkunkat behúzva, miközben egész életünkben erre vártunk.
De mit is nevezek szerelemnek?
Az esetek túlnyomó többségében amit annak nevezünk, az nem az. Hanem mondjuk kapcsolatfüggés. Vagy intimitásfüggés. Vagy a "Jól elvagyunk" biztonsága. Vagy a kellek-nem kellek rángatása.
Szerelem igazából csak egyszer-kétszer történik velünk az életben. Tulajdonképpen elég egyszerűen definiálható: Szerelem az, amikor meg kell kapaszkodni, ha a másik eszünkbe jut, mert összerogyna a térdünk. Vagy ha közlekedés közben jut eszünkbe, akkor nagy levegőket kell venni, hogy ne hányjunk a metró közepére.
Ennyi.
Nem, nem elég, hogy szenvedünk, azt prímán lehet szerelem nélkül is, elég hozzá egy jól irányzott borderline-játszma, ami garantáltan kicsinál majd, de ehhez nincs szükség szerelemre, csak a sérült gyermeki részünkre.
Az sem elég, hogy valakivel eszméletlenül, hihetetlenül, észveszejtően jó az ágyban. Még ettől sem lesz automatikusan Az.
Szerelembe többnyire nem azzal esünk, akivel praktikus volna, például jellemzően nem a házastársunkkal, bármilyen becsülettel dolgozunk is a "szerelem" megújításán, és bármilyen becsülendő is a beletett energia és figyelem és közösen megélt élmények... Ez mégsem Az.
Esther Perel azt mondja, régen a házasságok gazdasági alapon működtek, kb 100 éve viszont szerelmi alapon köttetnek. Én ezt kicsit tovább gondolva azt mondom: ma is többnyire gazdasági alapon köttetnek, szerelemnek hiszik az elején, mert kívánják egymást, tetszik a másik meg minden, de a dolog alapvetőn mégiscsak ma is a biztonságról szól. Azt hiszem, a szerelmet házasságba rakni annak halálát jelentené igen hamar.
Szóval nem azzal esünk bele, akivel praktikus volna, általában legalább az egyik szereplő házasságban vagy kapcsolatban él, és olyan is előfordul, hogy a másik különösebben nem is szimpatikus, és az érzés lecsengése után kifejezetten kínos is tud lenni, hogy tényleg, vele??
A szerelem rendszerint nem jön jókor. Az ember éppen diplomázik, gyereket nevel, építkezik, éli az életét, és a háta közepére sem kívánta volna, hogy a metrón azzal kelljen foglalkoznia, hogy hogy ne hányja össze magát.
Rengetegen mondják, hogy a szerelem micsoda hülyeség, és hogy ők ezt már soha többé. Ez teljesen érthető is, másrészt, mivel mégiscsak egyszer-kétszer fordul elő az életben, és mivel, ha ilyenkor figyelünk, talán a legtöbbet tudhatjuk meg magunkról, eléggé pazarlás az ilyen kitüntetett alkalmakat kidobni az ablakon. Elfordulni a legtisztább tükörtől.
Azt hiszem, megfutamodni a szerelem elől az egyik legnagyobb bűn magunkkal szemben. Cserbenhagyása a lényünknek, elfordulás önmagunktól, árulás.
És letiltani a párunkat róla, amikor szerelembe esik, ez is minősített bűntett. Én is megtettem... :-(
Kibírni a szerelmet, benne maradni minél tovább, ez nagyon hasonló ahhoz a meditatív állapothoz, amiről a 4. részben írtam: nem tudom befolyásolni, jön, és az én lehetőségem csak abban áll, hogy benne tudok-e maradni minél tovább.
Segítsenek minket az égiek, hogy amikor eljön a szerelem, hogy megajándékozzon minket önmagunkkal, akkor legyen erőnk nem megfutamodni, legyen erőnk benne maradni, és általa tanulni és fejlődni és többé válni!