Ezt egy éve írtam a sarokfájdalmamról. Az a furcsa, hogy ahogy letelt a gyászév a bácsi halála után, addigra a fájdalom is gyakorlatilag elmúlt. Amúgy nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, csak úgy lecsengett végül. Azért mindig bennem van egy kis óvatosság, hordom a betétet, meg most úgy vettem szandált is, hogy legyen sarka meg puha legyen, de nyugodtan sétálgathatok megint kedvemre órákon át.

2017. 07. 17.

Ez most nehéz lesz meg bonyolult, én sem teljesen értem, talán írás közben tisztul valami.
Úgy kezdődött, hogy a bácsi halála után rengeteget mászkáltam, napi 40-50 km-t, így terápiásan, de rossz cipőben, és akkor kezdett fájni a sarkam, egy ideig csak sok séta után. Úgy egy-két hónap múlva lett igazán zavaró, akkor próbáltam rá mindenfélét, amit találtam, reszelt krumplit, Voltarent, homeopátiát, jegelést, mézes káposztát, de egyre rosszabb lett.
A gyaloglás annyira fontos, hogy azt nem bírtam feladni, innen a képek is - ez Penshurst, a mostani kliensem melletti középkori városka, hát nem lehetett kihagyni, azt hiszem, ez érthető, külön felhívnám a figyelmet az utolsó képre, ami a benzinkút. Naugye.
Ennél a kliensnél nem kell ott lakni, cserébe 5-6 órát utazom egy nap, ebből 2-3 óra gyaloglás. A múlt hétre jutottam el a sarkaimmal oda, hogy már az ágyban fekve is mintha átforrósított késekkel döfködnék őket, és felezett tempóban, csillagokat látva tudtam csak vonszolódni, és volt két nap, hogy csak lábujjhegyen tudtam járni.
És itt jön a fordulat, mert a Csodák tanítása csoportban napok óta a betegségről és a gyógyulásról szóló tanításokat posztolgatják, melyek lényege, hogy mihelyt nincs szükségünk a betegségre, rögtön meggyógyulunk.
Három hónapja töprengek, hogy mit akar üzenni nekem ez a fájdalom. Nem az utamon megyek? Le akarok állni? Már nagyon nem erre akarok menni? Kezdek két lábbal a földön állni, és ez csak átalakulás? Nem állok a sarkamra? Vagy pont, hogy túlzottan is a sarkamra állok? Stb.
És ma, a Cs.T.-a olvasása után mondtam, hogy jó, akkor úgy teszem fel a kérdést: Mire használtam én ezt a fájdalmat? Na és akkor azt látom, hogy ez valami pajzs. Egy ilyen védekezős dolog, ami magamba visz, és amikor kívül félelmetes, hogy mondjuk elég jó vagyok-e, és a kliens nem szól hozzám két hete, csak tőszavakban az utasításokat adja, és semmi áramlás, kapcsolódás, csak ez a befagyottság és minden pillanatban a rémület, hogy mit csinálok rosszul... Ebben nagyon jól jön, hogy bammeg, miattad fáj a lábam, mert annyit kell gyalogolnom, 6 órám van éjjel aludni, mit vársz tőlem, fáradt vagyok, fájdalmaim vannak, menj a francba. Ilyen önigazolósdi.
És ezen meglepődtem, mert közben meg van egy igencsak erős, magabiztos énem is már. De akkor most leszögeztem, hogy ezt az önbizonytalankodást sürgősen abbahagyjuk, jó vagyok, precíz, gyors, gyöngéd, és pont. Az, hogy ő nem kommunikál, az rajta kívül másra nem tartozik, nem rólam szól, és igenis vissza az áramlásba, ha nem szavakkal, akkor a testén keresztül, ha nem érez, akkor is, vagy a felsőbb éneinkkel - réges-régen tudom, hogyan lehet kapcsolódni egyéb módokon. 
Oké vagyok, oké vagy, szeretlek, jó élni, jó dolgozni, ez az alapvetés. Nincs okom kibillenni ebből.
Ezzel párhuzamosan beszélek a fájdalomhoz - köszönöm, hogy megmutattad a működésemet, és most már nincs szükségem rád. A fájdalom pedig jelentősen enyhült ma, a pali pedig elkezdett beszélni és reagálni rám. Bevárt a pályaudvaron, és a katéterezést nagyon szépen megköszönte. 
Még annyit mindehhez, hogy talán a bácsi halála kapcsolt be megint valami bűntudatot, szégyent észrevétlenül, valahogy azóta lehettem kibillenve a tengelyemből, azért azóta lehetett a gyulladás.
Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek...