2017. 05. 09

Judit kétpontos Tuti Turisztikai Tippje Angliába látogatóknak:
1. Bármelyik városban vagy, először is keresd meg a csatornát!
2. Élvezd!

2017. 05. 07.

Megint a föl-le dinamika.
Ma el tudtam menni sétálni. Három napja itthon kucorogtunk a klienssel, akit egy nem túl nagy felfekvéssel a háta közepén adtak át, ami csak nem gyógyult, hanem kezdett büdösödni, végre a kórházban vettek belőle mintát, és ez derült ki három napja, hogy kétféle durva bacilus van benne, azok zabálják.
Most másodszor voltam vele ezzel bent, tartottam oldalt fekve, miközben a fő nővérbácsi pucolta a sebet, vágta ki a fertőzött húst. Amikor a szerszám koppant a csigolyán, a csonton, na akkor kiszaladt és hívta az orvost. Az is meghámozgatta kicsit belülről, majd felállt, hosszú percekig csak álltak némán, néztek egymásra, rám, néha mondtak egy-egy mondatot. Hogy be kéne feküdnie három hétre vákuumpumpás kezelésre... Hogy kap két erős antibiotikumot... Hogy ha a fertőzés a csontjára menne, oda nem hat a gyógyszer, akkor azt ki kell operálni... 
Ezt az orvos mind az én szemembe. Talán mert J. neki háttal feküdt, és én vagyok a gondozója, talán mert kapaszkodnia kellett egy tekintetbe, talán üzenni akart valamit? Mit?
És akkor most három nap itthon, fájdalmakkal, sűrűn pozíciót váltogatva, ne feküdjön a seben, de fáj az oldalán is, mi legyen, merre, hova a párnákat alá... Aztán a lórúgásnyi antibiotikumtól rögtön rosszul lett, öklendezett az ölében a lavórral... Nem, sétáról szó sem lehetett, csak túlélni ezt a pár napot, mindjárt jobb lesz, nyugszik a seb, kezd hatni a gyógyszer, hozzá fogsz szokni, erős vagy, eddig is minden súlyos bajból kigyógyultál, igen, kilenc életem van, mint a macskáknak...
Az előtte való héten még nagyban tervezgettük a nyaralást, megkért, hogy kísérjem el a szüleivel Kanadába, majd egy óceánjárón töltenénk egy hetet Alaszka partjai mentén. Mutatta a leírást, nézegettük a képeket, bálna, jéghegy, sarki fény, háromszor megállunk majd, és kimegyünk egy kishajóval a partra...
Ide jöttem volna vissza a holnaputáni hazalátogatásom és a nagy utazás között is három hétre, örültem, ez egy biztos pont, J. erős, egészséges, a múlt két havi jelentős pénzkieséseim után (a bácsi halála és a másik bácsitól kifúrás miatt) most kicsit össze tudom szedni az anyagi helyzetemet, és jó is itt, nyugalom van, jóban vagyunk, tudok sétálni a környéken... 

Most viszont nem tudni, mi van. Nem tudom, mi lesz. Mindenesetre ma sütött a Nap. És sétáltam.

2017. 05. 03.

Ha tanulmányozzuk az angol bennszülöttek teával kapcsolatos szokásait, és fél év után még mindig nem értjük azok lényegét, ne csodálkozzunk! És ne adjuk fel, hiszen eddig is már rendkívül értékes megfigyeléseket tehettünk.
Ne vezessen félre minket, hogy a teát ivásra alkalmas edényben szolgálják fel, mert az viszonylag hamar jól érzékelhető, hogy a szertartás legkevésbé fontos része a folyadék elfogyasztása.
A leggyakoribb kifejezések, melyeket a tea megivásának elkerülésére alkalmaznak: a "túl forró", illetve a "megdöglött" (értsd: kihűlt). Tudósaink még kutatják, hogy a két minőség között mennyi idő áll az őslakosok rendelkezésére, ha mégis az ital befogadása mellett döntenének - előzetes becslések alapján ez mintegy másfél percnek tűnik, amit az esetek nagyjából 80%-ában szalasztanak el.
Amennyiben valóban beleisznak a teába, annak semmiképpen sem fogyasztják el a felénél nagyobb részét. Ha a tea kihűlt, mielőtt felszolgálhatták volna, a neheztelésnek semmiféle jelét nem mutatják, ahogy akkor sem, ha a készítésére megkért személy teljesen elfelejti azt megfőzni.
Mindezek ellenére rendkívül fontosnak tűnik ez a szokás, hiszen a főzet elkészítésének igénye fejenként naponta átlagosan mintegy ötször merül föl.
A kutatók feltételezése szerint a teakészítésnek, illetve az arról folytatott beszédnek a szigeten egyfajta szociális funkciója lehet, ám az sincs kizárva, hogy valamely régen elfeledett, de a gyermekkorban beivódott, generációkról generációkra hagyományozott rituálé mára kiüresedett kellékeinek továbbéléséről van szó.
Bár tudósaink a benszülöttek nyelvét már kezdik beszélni, és egyre jobban szót értenek velük, mégis, esetleges váratlan reakcióktól tartva még nem merték nyíltan föltenni a kérdést: DE MIÉRT?
Vizsgálódásainkat folytatjuk.

2017. 04. 21.

Régóta nem írtam hosszabb posztot. Jött sok helyről, hogy csináljak ezekből könyvet vagy blogot, pénz is lehetne belőle, egy ismerős srác, akinek kiadója van, azt is mondta, hogy "kétnaponta etetni kell őket".
Úgyhogy erre én meg elhallgattam másfél hétre.
Nem azért írok, hogy hassak. Akkor írok, amikor van miről. Meg szupervízió helyett. Sokat gondolkoztam ezen, hogy miért írok, voltak, akik megkérdezték a sok dicsérő komment láttán, hogy azért-e, hogy dicséreteket vadásszak. Úgyhogy el kellett ezen gondolkodni.
Mert bizony kell az olvasó. Szerintem annak is kell, legalább a képzeletében, aki az asztalfióknak ír. Olvasó nélkül nincs írás, és nem azért, hogy legyen kinek tetszeni, hanem mert az ő szemén keresztül tudunk eltávolodni a témától annyira, hogy kapjunk egy rálátást.
Szóval köszönöm, hogy vagytok, hogy olvassátok! Nagy segítség ez nekem.
Meg aztán a bácsi halála után egyszerűen belém fagyott a szó. 5 napot tölthettem az unokatestvérem csodálatos családjával, szerettek, békén hagytak, etettek, hagytak aludni délig, én meg minden nap 6-8 órát gyalogoltam Windsor környékén. Húsvétkor elmentem velük a kvéker gyülekezetükbe, ahol nincs pap, nincs beszéd, csak körbeültünk, és együtt hallgattunk másfél órát. Mindent megkaptam hát a feldolgozáshoz.
Köszönöm!

2017. 04. 20.

Fiaimnak, mert ezt naponta hússzor lejátsszák Angliában a rádióban, és meg kell hallgatnom, miközben gondozon a klienst, és naponta hússzor bőgöm végig, mert eszembe jut, ahogy Misivel négykezesként játszottuk ezt a gügye dalocskát, és megszakad a szívem, hogy vége a családosdinak, és ömlenek be az emlékek, hogy mikor miket csináltunk a gyerekekkel. Lassú gyász ez. Sosem gondoltam, hogy ilyen nehéz.

https://www.youtube.com/watch?v=J5qWnG5RQTk&app=desktop

2017. 04. 13.

Ma reggel meghalt a bácsi, akinél dolgoztam. Bementem hozzá ébreszteni, és ott feküdt holtan.
Csak két napot voltam nála, de nagyon megszerettem. Sokat mesélt, néha nevettünk. Nem tudott felkelni napok óta egy seb miatt a fenekén (45 éve kerekesszékes), és közben kaphatott egy tüdőgyulladást, tegnapelőtt, mikor érkeztem, akkor volt kint az orvos, onnantól antibiotikumot is szedett. 
Nehezen lélegzett, beszélt, egy levegővel csak néhány szót mondva, de azért mesélt, beszélgettünk. Az utóbbi napokban sokszor zavart volt, elfelejtett dolgokat, de a régebbi múltra emlékezett.
Mivel feküdt, nem volt vele sok dolog, semmi nehéz, csak sokat kellett vele lenni, forgatni, hogy ne legyen felfekvése, itatni, ilyesmi. Éjszaka is keltett egy-kétszer, elpanaszolta, hogy rosszat álmodott, vagy kért egy kis szörpöt.
Tegnap megkért, hogy maradjak vele, amíg a pap jön a Húsvét miatt, akit egyébként nem szeret, szigorú, rideg ember, nem inspirálja. Kérdeztem, nem lehetne-e nemet mondani? Mondta, hogy nem, dehogy, mert akkor..... Meg kéne neki mondani az igazat? - kérdeztem. Bólintott, nevettünk.
Szóval megkért, hogy maradjak vele. Odaültem az ágyához közeli fotelszékbe, és 3 órát úgy voltunk, csöndben. Néztük az ablakon át a gyönyörű kertjét a két nagy fával, néha átrepült a képen egy-egy madár. Időnként felém fordította a fejét, egymás szemébe néztünk, megnyugodott, hogy ott vagyok. Huncut szeme volt. 
Hónapok, talán évek óta vágyom a Csendre, de mindig elfoglalom az elmémet valamivel. Most ezt a Csendet tőle kaptam ajándékba.
És ő volt az első kliensem, aki masszázst kért. A rutinjában nem szerepelt mozgatás, de tőlem egyszercsak kért "passive exercise"-ot. Hosszan forgattam, nyújtogattam, maszírkáztam a karjait, kezeit, ujjait, mondta, hogy Ez jó. Később megint kért, akkor még egy jó fél órát mozgattam.
Elmesélte, hogyan vásárolt meg a nagybátyja egy árverésen az apjának tévedésből nagyon olcsón egy gyönyörű viktoriánus házat; hogy a háza helyén fiatal korában egy fagylaltfarm állt, ami minden nyáron egy hétre megnyitotta a kapuit, és özönlöttek az emberek, pedig nem volt olcsó; mikor megtudta, hogy imádom az indiait, ajánlotta, hogy egyszer feltétlenül próbáljam ki a karelát, mert meglepetés fog érni.
Azt mondják, addig él az ember, amíg beszélnek róla, hát most leírtam ezeket.
Csak két nap volt. Eszembe jut Gyuri, akinek a megismerkedésünktől a haláláig összesen négy hónap telt el, az utolsóban nem is láttuk már egymást.
Vannak ezek a rövid, heves történetek, amik érthetetlenek, csak átfutnak az életünkön, és talán valamiféle beavatásokká lesznek.

2017. 04. 10.

Akkor még nem tudtam, bár talán már sejtettem, hogy fél év múlva itt fogunk letelepedni a fiaimmal.

2017. 03. 27.

Bristolban töltöttem pár napot barátoknál, tartalékosként. Nagyon klassz, élhető hely.
Most pedig megyek HAZA!!! 

2017. 03. 24.

Az adás-kapás egyensúlyára csodálkozom rá mostanában sokszor. Azért, mert olyan sokat kapok. Olyan sok szeretetet, figyelmet, befogadást, gondoskodást; és az élet is mindig pont azt adja, amire szükségem van. Most például egy repülőjegyet 5 nappal korábbra, mint ahogy eredetileg hazamentem volna.
Egyértelműen látható, hogy lehet, hogy teljesen máshonnan fogok kapni, mint ahova adtam, de fogok. Az áramlás mindenképpen egyensúlyban van, nem lehet másképp. Nem tudok többet belélegezni, mint amennyit kifújtam, és nem nagyon tudok kevesebbet kilélegezni, mint amennyit beszívtam.
A kliensek nem adnak semmit. Csak kapnak, minden figyelem rajtuk van, az enyém is és az övék is, róluk szól minden napi 10-15-24 órában. Mi, gondozók csak adunk-adunk, és nem jön vissza semmi egy-két hétig. Ezt az élet és a szeretteink azán visszapótolják.
Azt sem lehet mondani, hogy de kapunk pénzt, ez a klienssel való áramlás felbillent egyensúlyát nem állítja helyre, mert nem a kliens fizet. Náluk bizony az energia bent reked, és pang. Ez sokkal nagyobb nehézség, mint aminek tűnik. Ez az igazán nyomorult állapot. Olyan, mint az elvevő emberek nyomorúsága, a politikusoké, a harácsolóké, a másokat kihasználóké. Ők nem jutnak friss, tiszta energiához, így egyre éhesebbek lesznek, és egyre több pótlékkal, nem valódi, nem tápláló, hamis energiával próbálnak "táplálékhoz" jutni.
Ez az igazi nyomorúság. Nem benne lenni az áramlásban. Nem jó csak kapni. Borzasztó dolog nem tudni adni. Nagyon szomorú nekem ezt látni.

2017. 03. 24.

Igen sűrű volt az elmúlt hét.
A kis nő után, a testi-lelki végkimerülés szélén mentem a bácsihoz, aki nem tud nyelni, csövön kell etetni, este lélegeztetést segítő gépre kell tenni, nem tud beszélni sem már rendesen, de cigizik az egész család, nem fűtenek, és tárva-nyitva van minden - itt jó, ha 10 fok van, két pulóver plusz kabátban, jéghideg ujjakkal dolgoztam.
Az eset súlyossága miatt két nap volt az átadás, aminek a végén az előző gondozó (aki egy korábbi kliensemnél 5 napig hallgatta, hogy én milyen jó gondozó vagyok...) közölte az ügynökségtől engem betanítani kijött nővel, hogy alkalmatlan vagyok erre a munkára, inkább ott marad ő még két hetet. Előző nap, miután a beteg jelenlétében kiabált velem, hogy én ezt nem tudom csinálni, kifordultam a konyhába, és megnéztem az üzeneteimet. Akkor jött meg az ügynökségtől a levél, hogy letelt a próbaidőszakom, nagyszerűek a visszajelzéseim, nagyon jól csinálom, és remélik, még sokáig együtt fogunk dolgozni. 
Ítéletek. Jó vagyok, rossz vagyok. Lepereg már ez is, az is. Vagyok, aki vagyok.
Nem lehet már megijeszteni, az élet pedig mindig azt hozza, amire épp szükségem van. A bácsinál két estét egy négycsillagos apartmanban, utána két nap pihenést drága unokatestvéreimnél, aztán pár nagyszerű napot egy nyugodt, kedves fiúnál, aki csak részlegesen gerincsérült, így érzi a testét, és tudta fogadni az érintéseket - le lehetett kerekíteni a mozdulatokat, oda lehetett tenni még egy-egy simítást, meg lehetett melengetni a hideg lábfejét, hosszasan élvezte a hajmosásnál a fejbőre masszírozását.
Most fogalmaztam meg magamnak egy újabb tanulságot az érintésről: Munkadarab vagy Érintés. Eddig a legtöbb kliens teste munkadarab lett, egy tárgy, amivel csinálni kell dolgokat. Érthető is ez, mivel a testükből nem fakad öröm, csak nyűg. Nekem pedig sokkal fárasztóbb úgy érinteni, hogy nincs közben áramlás.
Ismerem ezt a masszázsból már, ott "botembereknek" és "szivacsembereknek" neveztem el a kétféle befogadói attitűdű pácienseket. Most kicsit tovább mélyült ez a megértés.
Olyasmi a különbség, mint mondjuk mikor sietni kell az oviba, és fölrángatjuk a gyerek lábára a kicsit szűk zoknit; vagy amikor a kisgyerek elesik, beüti a térdét, és mi megpusziljuk, odatesszük a kezünket.

Utóbbi nem praktikus mozdulat, "csak" a fájdalom enyhítése a célja. Nagybetűs Érintés, ami szívből indul és szívbe érkezik valahogy a test csatornáján keresztül. Felfoghatatlan csoda ez nekem a mai napig, és még mindig tanulom. És tele vagyok hálával, amikor bepillantást kaphatok ebbe a csodába.