2017. 04. 21.

Régóta nem írtam hosszabb posztot. Jött sok helyről, hogy csináljak ezekből könyvet vagy blogot, pénz is lehetne belőle, egy ismerős srác, akinek kiadója van, azt is mondta, hogy "kétnaponta etetni kell őket".
Úgyhogy erre én meg elhallgattam másfél hétre.
Nem azért írok, hogy hassak. Akkor írok, amikor van miről. Meg szupervízió helyett. Sokat gondolkoztam ezen, hogy miért írok, voltak, akik megkérdezték a sok dicsérő komment láttán, hogy azért-e, hogy dicséreteket vadásszak. Úgyhogy el kellett ezen gondolkodni.
Mert bizony kell az olvasó. Szerintem annak is kell, legalább a képzeletében, aki az asztalfióknak ír. Olvasó nélkül nincs írás, és nem azért, hogy legyen kinek tetszeni, hanem mert az ő szemén keresztül tudunk eltávolodni a témától annyira, hogy kapjunk egy rálátást.
Szóval köszönöm, hogy vagytok, hogy olvassátok! Nagy segítség ez nekem.
Meg aztán a bácsi halála után egyszerűen belém fagyott a szó. 5 napot tölthettem az unokatestvérem csodálatos családjával, szerettek, békén hagytak, etettek, hagytak aludni délig, én meg minden nap 6-8 órát gyalogoltam Windsor környékén. Húsvétkor elmentem velük a kvéker gyülekezetükbe, ahol nincs pap, nincs beszéd, csak körbeültünk, és együtt hallgattunk másfél órát. Mindent megkaptam hát a feldolgozáshoz.
Köszönöm!