2017. 03. 24.

Igen sűrű volt az elmúlt hét.
A kis nő után, a testi-lelki végkimerülés szélén mentem a bácsihoz, aki nem tud nyelni, csövön kell etetni, este lélegeztetést segítő gépre kell tenni, nem tud beszélni sem már rendesen, de cigizik az egész család, nem fűtenek, és tárva-nyitva van minden - itt jó, ha 10 fok van, két pulóver plusz kabátban, jéghideg ujjakkal dolgoztam.
Az eset súlyossága miatt két nap volt az átadás, aminek a végén az előző gondozó (aki egy korábbi kliensemnél 5 napig hallgatta, hogy én milyen jó gondozó vagyok...) közölte az ügynökségtől engem betanítani kijött nővel, hogy alkalmatlan vagyok erre a munkára, inkább ott marad ő még két hetet. Előző nap, miután a beteg jelenlétében kiabált velem, hogy én ezt nem tudom csinálni, kifordultam a konyhába, és megnéztem az üzeneteimet. Akkor jött meg az ügynökségtől a levél, hogy letelt a próbaidőszakom, nagyszerűek a visszajelzéseim, nagyon jól csinálom, és remélik, még sokáig együtt fogunk dolgozni. 
Ítéletek. Jó vagyok, rossz vagyok. Lepereg már ez is, az is. Vagyok, aki vagyok.
Nem lehet már megijeszteni, az élet pedig mindig azt hozza, amire épp szükségem van. A bácsinál két estét egy négycsillagos apartmanban, utána két nap pihenést drága unokatestvéreimnél, aztán pár nagyszerű napot egy nyugodt, kedves fiúnál, aki csak részlegesen gerincsérült, így érzi a testét, és tudta fogadni az érintéseket - le lehetett kerekíteni a mozdulatokat, oda lehetett tenni még egy-egy simítást, meg lehetett melengetni a hideg lábfejét, hosszasan élvezte a hajmosásnál a fejbőre masszírozását.
Most fogalmaztam meg magamnak egy újabb tanulságot az érintésről: Munkadarab vagy Érintés. Eddig a legtöbb kliens teste munkadarab lett, egy tárgy, amivel csinálni kell dolgokat. Érthető is ez, mivel a testükből nem fakad öröm, csak nyűg. Nekem pedig sokkal fárasztóbb úgy érinteni, hogy nincs közben áramlás.
Ismerem ezt a masszázsból már, ott "botembereknek" és "szivacsembereknek" neveztem el a kétféle befogadói attitűdű pácienseket. Most kicsit tovább mélyült ez a megértés.
Olyasmi a különbség, mint mondjuk mikor sietni kell az oviba, és fölrángatjuk a gyerek lábára a kicsit szűk zoknit; vagy amikor a kisgyerek elesik, beüti a térdét, és mi megpusziljuk, odatesszük a kezünket.

Utóbbi nem praktikus mozdulat, "csak" a fájdalom enyhítése a célja. Nagybetűs Érintés, ami szívből indul és szívbe érkezik valahogy a test csatornáján keresztül. Felfoghatatlan csoda ez nekem a mai napig, és még mindig tanulom. És tele vagyok hálával, amikor bepillantást kaphatok ebbe a csodába.