2017. 03. 24.

Az adás-kapás egyensúlyára csodálkozom rá mostanában sokszor. Azért, mert olyan sokat kapok. Olyan sok szeretetet, figyelmet, befogadást, gondoskodást; és az élet is mindig pont azt adja, amire szükségem van. Most például egy repülőjegyet 5 nappal korábbra, mint ahogy eredetileg hazamentem volna.
Egyértelműen látható, hogy lehet, hogy teljesen máshonnan fogok kapni, mint ahova adtam, de fogok. Az áramlás mindenképpen egyensúlyban van, nem lehet másképp. Nem tudok többet belélegezni, mint amennyit kifújtam, és nem nagyon tudok kevesebbet kilélegezni, mint amennyit beszívtam.
A kliensek nem adnak semmit. Csak kapnak, minden figyelem rajtuk van, az enyém is és az övék is, róluk szól minden napi 10-15-24 órában. Mi, gondozók csak adunk-adunk, és nem jön vissza semmi egy-két hétig. Ezt az élet és a szeretteink azán visszapótolják.
Azt sem lehet mondani, hogy de kapunk pénzt, ez a klienssel való áramlás felbillent egyensúlyát nem állítja helyre, mert nem a kliens fizet. Náluk bizony az energia bent reked, és pang. Ez sokkal nagyobb nehézség, mint aminek tűnik. Ez az igazán nyomorult állapot. Olyan, mint az elvevő emberek nyomorúsága, a politikusoké, a harácsolóké, a másokat kihasználóké. Ők nem jutnak friss, tiszta energiához, így egyre éhesebbek lesznek, és egyre több pótlékkal, nem valódi, nem tápláló, hamis energiával próbálnak "táplálékhoz" jutni.
Ez az igazi nyomorúság. Nem benne lenni az áramlásban. Nem jó csak kapni. Borzasztó dolog nem tudni adni. Nagyon szomorú nekem ezt látni.