Ott tartottam, hogy kiszakad a szívem a honvágytól, a gyerekeim hiányától. Bele-belerondított a két hét otthonlétbe a gyomorgörcs, hogy vissza kell jönnöm.
És irtózatosan nehéz volt visszajönni. Bőgve pakoltam, eszembe jutott, amit egy másik, éppen szintén magyar gondozótól hallottam az egyik átadáskor: Ilyenkor tudomásul veszem, hogy két hétig én nem vagyok. Meg amit Fruzsi mondott: Néhány hónap kintlét után rájöttem, hogy ott van az otthonom, ahol én vagyok.
De a szobafogság, a komfortzóna hiánya semmi ahhoz képest, hogy mennyire hiányoznak a gyerekeim. Tulajdonképpen nem tudom, hogy fogunk-e még együtt lakni. Misi tegnap azt mondta, hogy ő, ha kijön is, már egyedül szeretne, és anya, meg kell értened, le kell válnunk egymásról.
............
Gáboca pedig, mikor arról beszélgettünk, hogy ha valaki meghal, és tudjuk, hogy jobb neki, hogy már jó helyen van, akkor milyen hülyeség, hogy mégis fáj, erre felindultan azt mondta: Anya, a szomorúsággal ne kezdj harcba, mert az van! A szomorúságot tisztelni kell nagyon!
Hát akkor most nem harcolok. Hagyom, hadd fájjon.
A hostelben elég keveset tudtam aludni, mellettem a távolkeleti nők sokáig csomagoltak, zörgős szatyrokban volt mindenük, aztán kora reggel a két német lány beszélgetni kezdett, és én felébredtem, ezzel a görccsel a gyomromban, hogy megyek a klienshez mindjárt, hogyan tudnék vele lenni ezzel a rossz kedvvel, a következő gondolatom a fiaim voltak, hogy mennyire szeretem őket, meg hogy ezek a nők körülöttem milyen idegesítőek, és egyszerre arra gondoltam, hogy ezt a szeretetet, amit a fiaim által tanultam, ezt tulajdonképpen lehetne mindenki felé, ezek felé a nők felé, a kliensem és mindenki felé. Miért csak erre a négy emberre specializálom ezt az érzést? És hogy mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha ezt az elfogadást, bizalmat, gyönyörködést mindenkivel érezném. Mennyivel könnyebb, és mennyivel több Öröm lehetne akkor. 
De nem lehet erővel, egyelőre akkor most nem harcolok a fájdalommal, és megpróbálok ezzel a fájdalommal lenni a klienssel, ezt az érzést valahogy odafordítani rá, az emögötti szeretetet. Azt, hogy ő is egy ember, ugyanúgy, mint a fiaim, ugyanúgy egy ember, akit ugyanúgy lehet szeretni. Most ő van itt velem, bennem meg itt van ez a szeretet, akkor ezt most felé fordítom.
Megpróbálok a fájdalmon keresztül odatalálni hozzá.