2017. 04. 13.

Ma reggel meghalt a bácsi, akinél dolgoztam. Bementem hozzá ébreszteni, és ott feküdt holtan.
Csak két napot voltam nála, de nagyon megszerettem. Sokat mesélt, néha nevettünk. Nem tudott felkelni napok óta egy seb miatt a fenekén (45 éve kerekesszékes), és közben kaphatott egy tüdőgyulladást, tegnapelőtt, mikor érkeztem, akkor volt kint az orvos, onnantól antibiotikumot is szedett. 
Nehezen lélegzett, beszélt, egy levegővel csak néhány szót mondva, de azért mesélt, beszélgettünk. Az utóbbi napokban sokszor zavart volt, elfelejtett dolgokat, de a régebbi múltra emlékezett.
Mivel feküdt, nem volt vele sok dolog, semmi nehéz, csak sokat kellett vele lenni, forgatni, hogy ne legyen felfekvése, itatni, ilyesmi. Éjszaka is keltett egy-kétszer, elpanaszolta, hogy rosszat álmodott, vagy kért egy kis szörpöt.
Tegnap megkért, hogy maradjak vele, amíg a pap jön a Húsvét miatt, akit egyébként nem szeret, szigorú, rideg ember, nem inspirálja. Kérdeztem, nem lehetne-e nemet mondani? Mondta, hogy nem, dehogy, mert akkor..... Meg kéne neki mondani az igazat? - kérdeztem. Bólintott, nevettünk.
Szóval megkért, hogy maradjak vele. Odaültem az ágyához közeli fotelszékbe, és 3 órát úgy voltunk, csöndben. Néztük az ablakon át a gyönyörű kertjét a két nagy fával, néha átrepült a képen egy-egy madár. Időnként felém fordította a fejét, egymás szemébe néztünk, megnyugodott, hogy ott vagyok. Huncut szeme volt. 
Hónapok, talán évek óta vágyom a Csendre, de mindig elfoglalom az elmémet valamivel. Most ezt a Csendet tőle kaptam ajándékba.
És ő volt az első kliensem, aki masszázst kért. A rutinjában nem szerepelt mozgatás, de tőlem egyszercsak kért "passive exercise"-ot. Hosszan forgattam, nyújtogattam, maszírkáztam a karjait, kezeit, ujjait, mondta, hogy Ez jó. Később megint kért, akkor még egy jó fél órát mozgattam.
Elmesélte, hogyan vásárolt meg a nagybátyja egy árverésen az apjának tévedésből nagyon olcsón egy gyönyörű viktoriánus házat; hogy a háza helyén fiatal korában egy fagylaltfarm állt, ami minden nyáron egy hétre megnyitotta a kapuit, és özönlöttek az emberek, pedig nem volt olcsó; mikor megtudta, hogy imádom az indiait, ajánlotta, hogy egyszer feltétlenül próbáljam ki a karelát, mert meglepetés fog érni.
Azt mondják, addig él az ember, amíg beszélnek róla, hát most leírtam ezeket.
Csak két nap volt. Eszembe jut Gyuri, akinek a megismerkedésünktől a haláláig összesen négy hónap telt el, az utolsóban nem is láttuk már egymást.
Vannak ezek a rövid, heves történetek, amik érthetetlenek, csak átfutnak az életünkön, és talán valamiféle beavatásokká lesznek.