2017. 06. 05.

A kórház előtti cigiző a "social club". J. itt mindig azonnal elakad, heves beszélgetésbe kezd, kér vagy ad egy cigit (újra és újra veszünk egy dobozzal, amitől rögtön bűntudata lesz, minden szál után fogadkozik, hogy többet nem, és amikor a felét elszívta, elajándékozza vagy kidobatja velem a maradékot, hogy pár nap múlva újra kezdjük a ciklust).
Én meg egyszercsak itt találom magam hat tök jó pasival (az elmardhatatlan szürke tréningnadrágjaikban, mert ez a legkönnyebben kezelhető rajtuk, de mind márkás ám), helyesek, a legtöbben tetováltak, vagányak, aki tud fogni, az csavar vagy meggyújt egy cigit a másiknak, mosolyognak, rendre azt hiszik, J. csaja vagyok. 
J. ilyenkor nagyon él, minden baja egycsapásra elmúlik, mesél, megnevetteti őket, olyan, mintha mindenki tíz éve a haverja lenne.
Ma azt mondta, biztos benne, hogy a balesete sorsszerű volt, és ha ez nem történt volna vele, akkor történt volna valami más, talán még szörnyűbb dolog.
A miértekről eddig még senki nem beszélt. Kerülik ezt a témát.
Az előző kliensem, a kutyás tanárnő mondott annyit, hogy milyen furcsa, hogy az anyja gerincsérültekkel dolgozott, erre a lánya is gerincsérült lett. Itt, a cigizők között is van egy srác, aki maga is gondozó volt a sérülése előtt.
Ez megint olyan, amitől eldobom az agyamat, szó szerint, ami miatt el kell engednem mindent, amit sorsról, karmáról hittem. Fogalmam sincs, mi van. Mi miért, hogyan. 
Mindenesetre van élet a gerincsérülésen túl is. Örömök, barátságok, cigi, akár munka, tanulás, család. Nehezítve, de van.

2017. 05. 31.

London, ahogy ma láttam.

2017. 05. 28.

Búcsú Chichestertől. Úgy volt, hogy szerdáig maradok, de az iroda félreszervezte, és ma jött a váltás. Éjszaka még itt alszom, aztán lesz három nap pihenésem. És megint kiesik egy várt összeg.
Nem lehet nem észrevenni, hogy sorban negyedszer történik valami, ami miatt nem dolgozom le a tervezett napokat. Arra tippelek, hogy azért, mert már annyira utálom ezt a helyzetet. A megnemfizetettséget, a komfortzónahiányt, a szobafogságot, az ujjaim fájdalmát, a napi 15 óra munkát. A rabszolgaságot.
Hiába találom meg minden nap az örömöket, hiába tanulok egy rakás mindent ebből a helyzetből, a tudatalattim annyira tiltakozhat, hogy megteremti a menekülési útvonalakat. 
Tehát örömök, tanulás az egyik oldalon - kihasználtságérzés, kizsigereltség a másikon. Eljött az ideje a változtatásnak.

2017. 05. 27.

Nem tudok betelni Chichesterrel meg a környékkel. Pici a város, de a történelmi központja nagyobb, mint a nagyvárosokéi, római falak is vannak meg sok középkori.

Néha beleépítenek a házakba egy-egy templomablakot, szobrocskát.

A templomok mindenféle egyéb célokra való felhasználása (lakóház, színház, edzőterem stb.) nem ritka Angliában, de ez a kocsma még engem is meglepett.

A városka méretéhez képest hatalmas katedrális tornyát mindenhonnan lehet látni; ha elmegyünk a kutyával a szántóföldekre, vagy kiszaladok a kertvárosi közértbe, onnan is. 

2017. 05. 26.

Sikerült kivenni a kontaktlencsét a kliens szeméből! Napok óta edzettünk rá mindketten lelkileg, ma estére összejött. Úristen, mekkora kő esett le a szívemről!

2017. 05. 23.

Izgalmas figyelni, ahogy szelídítjük egymást a nővel. Sokminden irritálja, és hajlamos a sürgetésre. Na az meg nekem igencsak a nyomógombom, éveket dolgoztam a belső tempómmal, ezzel az állandó űzöttségérzéssel.
Bizalmatlan volt velem mindennel kapcsolatban, többször támadó is. Magamban mosolyogtam, ahogy láthatóan meglepődött mindenen, hogy meg tudom csinálni. Mára, a harmadik napra esett le neki, hogy ráadásul jól.
Az a furcsa, hogy egyáltalán nem tud kihozni a sodromból. Csak mosolygok, és még többet adok, mint amennyit kér. Lenyírom a kertben a füvet, kikefélem a kutyából a levedlett szőröket, megmasszírozom az ő fájó nyakát, vállát.
Nem tudom, miért megy ez most. Talán mert néha kivillan, hogy ő is fél. Hogy mit gondolok róla, hogy az előző gondozó mit gondolt róla, hogy nem volt-e bántó. Én meg harmadik napja csak mosolygok és dudorászom.
Persze bennem is van az első napokban minden új klienssel félelem, hogy megfelelek-e, most is volt. Figyelgettem, de nem tudtam leállítani. Ez van, itt tartok most.
A kutyával nagyon megszerettük egymást, a bénult emberek kutyái eléggé hiányolják az érintést, mi, a gondozók pedig tudjuk őket simogatni, úgyhogy hát rám szokott ez a kutya hamar, kicsit kínos is, hogy jobban jön hozzám, mint a gazdájához, igyekszem a háttérben maradni, ha hárman vagyunk.
Nagyon furcsa szeretni a kutyázást. Ez egy új világ, és örülök, hogy megnyílt nekem.

2017. 05. 22.

Van Chichesterben egy püspöki palota, aminek a parkja nyilvános. Hát ez valami csodálatos! Egy kis arborétum, olyan különlegességekkel, mint pl. ez a vörös bodza itt lejjebb...
Láthatóan ide járnak a helyiek, heverésznek a füvön, szerelmespárok csókolóznak, idősek ücsörögnek a padokon. 
Ilyenkor sajnálom, hogy a növényguru anyukám nincs itt, és remélem, hogy egyszer eljut ezekre a helyekre ő is...

2017. 05. 21.

Hurrá, itt is lehet sétálni! Nem élve eltemetés, nem szobafogság! A kliensnek van igénye intimszférára, nem bánja, ha két óra hosszat elmegyek. 
I love Chichester.

2017. 05. 21.

Chichesterben vagyok, már magamat is unom, de megint azt kell mondanom, hogy ez egy gyönyörű, tündéri kis város. Majdnem a tengernél van délen. Egy tanárnő a kliensem, heti két napot tanít nehezen tanuló gyerekeknek. Kicsit hajlamos a hisztire, de látom rajta, ahogy rendre meglepődik, hogy milyen olajozottan csinálok mindent már elsőre.Elég jól értem, bár rengeteg szó van. Még annyira sok szó van, hétköznapi szavak, amiket nem tudok! A mai termésből (ezeket sem tudom még, de már felismerem, ha hallom): Szájkosár, áll, cici, szőr... Ja, mert hogy itt is van kutya, és ennek örülni is tudok már!

2017. 05. 19.

Megint London. Most könnyebb volt eljönni otthonról, mert ez lesz az utolsó előtti turnusom, aztán változtatunk a fiaimmal.
Jó volt arra gondolni, hogy már csak J.-hez megyek, de ez mégsem jött össze, mivel három hétig lesz a kórházban a sebével. Úgyhogy most megint egy ismeretlen klienshez megyek, egy kutyás nőhöz, kedves volt a hangja a telefonban, és érthetően beszél.
És mindig jó, hogy a munka előtt van egy estém Londonban, mászkálhatok, élvezkedhetek, ez jó zsilipelés. Már ismerem a járást, órákat gyalogolhatok úgy, hogy térkép sem kell, tudom, hol van wc, buszmegálló, közért. Kicsit ide is hazajövök már. Ilyen doppelgänger érzés - valami átkapcsol az agyamban, és hopp, akkor most ez van. Itt vannak az érzetek, az örömök, most itt van az élet.