2017. 03. 24.

Ma újabb három helyen jártam (Dursley, Berkeley és Bristol), és igen, ki merem jelenteni, hogy nem úgy van, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy pont a legszebb helyekre jutok el, hanem nagyon úgy néz ki, hogy egész Anglia gyönyörű, és pont.

2017. 03. 20.

Elpusztulok a honvágytól.
Persze nem, de sokszor így érzem. Beugranak képek, tűélesen, hogy társasozunk a fiaimmal, hogy sétálunk barátaimmal, pici részletek egyszercsak eszembe jutnak, és kiszakad a szívem.
Többet ilyet nem csinálok, hogy ilyen hosszan nem megyek haza. Egy hónapja voltam otthon, és még két hét... A három hét az ideális, az bírható még. Nem kell annyi pénz.
Kapaszkodom a jelen pillanatokba, jelen lenni a pillanatban, ez segít csak.
Pedig van most egy örömöm, hogy így, a negyedik hónapban észrevehetően jobban megy már az angol. Ehhez a klienshez azzal az elszánással jöttem, hogy engem többet a nyelvtudásommal, khm, "piszkálni" nem ér. Ezt többet nem engedem meg. 
Igen, nem az anyanyelvem az angol, ezért dolgozom minimálbérért. Hívjon egy angolt háromszor ennyiért, az majd mindent fog érteni.
Hát igen, volt ebben indulat is.
Viszont az új kliens egyik első mondata az volt, hogy milyen jó az angolom - és tényleg mindent értek már. Teljesen nyugodtan csináljuk a napi rutinokat, beszélgetünk is, van kiskutya, sodrom a srácnak itt is a cigiket - amit az ő apja elől is titkolni fogunk majd, ha jön. 
Szóval nyugodt, vidám itt most.
Csak még 12 nap...

2017. 03. 15.

Ilyen jó dolgom van, most két éjszakát itt alszom, mert a következő kliensnél két napig tart az átadás, és így most én nem férek el náluk, kivettek nekem egy szobát egy apartmanban. Egy gyönyörű kisvárosban vagyok megintcsak, Ringwoodban, bár már kezd gyanús lenni, hogy én nem pont a kivételesen szép helyekre jutok el, hanem itt ez elég gyakori.
Itt van éjszakás gondozó is, ami azt jelenti, hogy csak 12 órát kell dolgoznom, minden nap 12 óra az enyém!!! Juhé, fogok eleget aludni például!

2017. 03. 15.

2017. 03. 13.

Na még ezt a böfögős-röhögőset leírom, mert nagyon élvezem, hogy már tudok angolul viccelődni:
A betegem mindig bocsánatot kér, amikor egy picit böffent (nem szokott sűrűn), én meg mindig mondom, hogy nem tesz semmit meg jobb kint, mint bent meg hogy egészségére, de ma eluntam, és mondtam neki, hogy szerintem a böfögés vicces dolog, és én is szeretek nagyokat böfögni, amikor kólát iszom.
Mondta, hogy igen, a kóla milyen finom, azt szereti ő is, akkor ha legközelebb jövök, vegyünk egyet. Erre rávágtam, hogy jó, és tartunk egy versenyt. - Percekig nem bírtuk abbahagyni a röhögést.

2017. 03. 13.

2017. 03. 13.

Az, hogy két napot átbőgtem, és átélek mindenféle katarzisokat, még nem jelenti, hogy mindig megtarthatók ezek az állapotok. A szeretet sem. Előfordulnak koccanások, konfliktusok, bosszankodások ugyanúgy.
Tegnap volt például az első zuhanyoztatás, ennek a menetét még nem ismertem, és elkezdett a kliens megjegyzéseket tenni, hogy nem tudok angolul, meg hogy nem emlékszem, mit szokott rágcsának enni (mivel cukorbeteg, kétóránként eszik, elég jó változatosan mindenfélét).
Na és akkor megemelt hangon mondtam neki, hogy de minden egyes szót értek, csak azt nem, hogy mit akar vele mondani, mert mikor a hintában lóg épp az ágy fölött, hogy mindjárt áttegyem a zuhanyszékbe, akkor az, hogy tegyek alá egy papírt, minimum háromféleképpen értelmezhető; ezen kívül nem rabszolga vagyok, sem robot, hanem egy emberi lény, és jogom van nem emlékezni, sőt, még nem érteni is.
Aztán ma, amikor ebédkészítés közben lenyaltam az ujjamról a folyékony tojássárgáját, és mentem a csaphoz, hogy kezet mossak, és rám szólt, hogy ezt ne csináljam, akkor már nem kellett felemelni a hangom, mert teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem az ő kompetenciájába tartozik. Az, hogy a lenyalt ujjammal ne nyúljak őhozzá vagy az ételéhez, tárgyaihoz, az igen. De az, hogy lenyalom-e az ujjamat, az nem. És ez a hét végülis az én életemből is egy hét.
Úgyhogy csak annyit mondtam neki, hogy de lenyalom, mert ez tök jó nekem, és emlékszel, nem robot vagyok.
És bizony tudok bosszankodni sok kis hülyeségen, hogy mennyi teljesen jó ételt, italt kidobat, meg hogy hússzor kell gumikesztyűt cserélnem egy öltöztetés alatt, de van, amikor eszembe jut a mondata, és csak mosolygok.

Egy éve történt. Mi változott azóta? Hogy hatott rám ez a mondat? Csak meghatódtam egy időre? Vagy valami azóta máshogy van?
Nem tudom. Nem tudom. Sok minden változott, mert változtattam. De az életszeretet... Az hogy alakult bennem? Nőtt ettől? Vagy azóta csak még jobban látom, mennyire nem megy? 
Nincs kézzelfogható, konkrétan kimutatható hatása. De nem tudom elfelejteni. Mint egy magot, ott hordozom magamban azóta is. Hiszem, hogy egyszer majd kikel...

2017. 03. 10.

Reggel az öltöztetéskor a kliensem (tehát az a nő, akit úgy összevertek, hogy eltört a nyaka, válltól lefelé nem mozog és nem érez. Az egyik fülére nem hall, a teste tele van kelésekkel, cukorbeteg. Egy tavalyi műtétje után elfertőződött a csontja, egy nagy lyukon folyik ki a genny az ágyékán. A gerince el van csavarodva, a lába összevissza mozdul, ha valami hozzáér. Most az orvosok azt javasolták, hogy el kéne távolítani a fertőzött csípőlapátot. Soha nem lehet egyedül, nincs intimszférája, de nincs senkije. Ki van szolgáltatva idegen embereknek, a szükségét sem tudja maga intézni.) egyszercsak ezt mondta:
- I like my life. Do you like your life?
Percekig alig láttam a kezemben a nadrágját a könnyeimtől. Azóta is rendre elsírom magam. Azt hiszem, megkaptam életem legnagyobb tanítását.
Hamvas ezt talán így mondaná: Megkaptam az utolsó mondatot. Ami egyben az első is.
Igazából most el kéne hallgatni, és többé nem mondani semmit.

2017. 03. 10.

Ma délelőtt volt a mélypont. Tegnap olyan 15 órát dolgoztam, itt 6 órákat tudok aludni (a fektetés és a reggeli rutin között nincs 8 óra). Tegnap este már csak suttogni tudtam, a ma reggeli, öt óra hosszú rutin közben éreztem, hogy az erőim végén vagyok. 
Észrevettem, hogy fáradtan nem bírok a szemébe nézni. Nagyon rám kapott ez a kliens, már meg is írta az ügynökségnek, hogy szeretne engem vissza két hétre. Én meg már meg is írtam, hogy alig várom ennek a hétnek is a végét. Miközben megszakad a szívem érte.
Tegnap egész nap beszélt hozzám, nem tudtam végig gondolni egy gondolatot sem, olyan volt, mint kisgyerekes anyukaként, amikor nincsenek határaim, és a másik lassan megesz.
Na és akkor ma délelőtt, ahogy észleltem, hogy kerülöm a tekintetét, próbálom magam levédeni, hogy ne szívja el azt a kis energiát, amivel még sóhajtozások és nyögések közepette az órák óta az ágy korlátján áthajló törzsemmel huszadszor emelem fel és döntöm oldalra a lábait, hogy az így keletkezett kis résben alul valahogy felráncigáljam a ruhát, a keléseit kerülgetve és a folyamatos "Óvatosan, óvatosan!" instrukciói közepette...
Naszóval akkor világos lett, hogy nincs mese, itt szeretni kell, ezt nem fogom bírni máshogy. El kell kezdeni árasztani, elindítani kifelé az energiát, mert akkor annak a helyébe jön a friss, és átmos és feltölt, mert a magaméból már nincs mit adjak.
Elkezdtem energiázni és csikorogva, de a szemébe nézni és mosolyogni, valahogy ki kellett jönni abból a mindkettőnket lehúzó spirálból, ami olyan, mint mikor egyre görbébben tartjuk magunkat, mert fáradtak vagyunk, és ha meg tudjuk tenni, hogy kiegyenesedünk, akkor rögtön több erőnk lesz.
Hát ez nem volt könnyű, hol sikerült, hol nem, de egyszercsak azt vettem észre, bár ez már inkább délután volt, hogy átlendültünk és mosolygunk, sőt, néha nevetünk, és az esti rutin már semmi nehézséget nem okozott.
A testben levés nekem is, egészségesen is nagyon nehéz. Akkor nem érzem ezt, ha tudom igazán a másikért használni. Ahogy A csodák tanításában meg Az angyal válaszolban is le van írva, hogy a test arra való. Akkor nincs hiányunk semmiben. 
Ahogy a hóviharban végtelenül kimerült, már elfeküdni, halni készülő meglát egy fekvő embert, odamegy, és a hátán elviszi a következő faluba.
Ilyen csodák ezek.

2017. 03. 07.

Ilyen a kórház, ahol az új kliensemmel voltunk ma.
Annyi minden történt...
Dubai után egy éjszakát a Bristolban élő magyar barátaimnál töltöttem, isteni volt ez is, apa és fia együtt gitároztak, a nagymama is jó fej, nagyot beszélgettünk.
Az elmúlt héten tehát az unokatestvéreim, az öcsémék és egy barát a családjával. Mindenhol nagy szeretettel fogadtak, mindenkivel elengedett izmokkal lehetett lenni, jóízű beszélgetésekkel.
Sejtettem, hogy most akkor nehezebb kliensnek kell jönnie.
Olyan betegnél vagyok, aki tele van sebekkel. Kis indiai nő, gyönyörű hosszú hajjal. Egy műtéte után fertőzést kapott, ami a csontjára ment, ma a kórházban azt mondták, ki kéne venni a csípőjét. 
Mindenfelé szivárognak belőle dolgok, két nagy, teljesen nyílt sebe van az ágyékán, az egyik olyan mély, hogy minden reggel tampont kell benne cserélni. Csak ennyit tudtam, de hogy merrefelé mélyül annyira, azt nem, így bele kellett nyúlnom a sebbe, körbetapogatnom a gumikesztyűs ujjammal, hogy mi merre.
Ehhez képest az, hogy naponta kétszer mérnem kell a vércukrát, az semmi. Ezt is most tanultam meg. Mikor megérkeztem, kijött valaki az ügynökségtől és megtanította.
A betegemnek a gerince is el van csavarodva, a lábai folyton felhúzódnak az ágyon, oldalra fordítani nem lehet, egy óra, mire fel tudom húzni rá a fehérneműt a betéttel meg a nadrágot, úgy, hogy ne sértsem fel a bőrét a keléseivel, de rajta is legyenek, középen, simán.
A stimulációt a kakiltatáshoz úgy kellett csinálnom, hogy rajta feküdt a fenekén. Akkor volt egy pont, hogy nem tudtam, mit csináljak. Amikor azt mondta, ne toljam föl a csípőjét, mondtam neki, hogy ez így nem fog menni, rajta fekszik a lyukon. Csak annyit mondott, hogy de fog.
Akkor vettem egy nagy levegőt, oké, akkor tehát ezt most így kell megoldani, és a matrac felől alányúlva valahogy kitapogattam, megtaláltam, megcsináltam.
Az a legdönbenetesebb nekem, hogy ennyi szenvedés közepette mekkorákat tud mosolyogni, örülni dolgoknak, és ma a kórházban milyen együttérző mondatok fakadtak belőle a többi beteg láttán.
Reggel még azt éreztem, nem tudom, hogy fogom kibírni ezt a hetet, de estére összemelegedtünk. Elmondta, hogy a volt barátja annyira megverte, hogy eltört a gerince, akkor bénult le, kb. 10 évvel ezelőtt. A pali börtönben van, de ez rajta nem segít.