2017. 01. 26.

Megint a golfpályás kliensnél, érdekes, mennyivel higgadtabban vagyok jelen, nem kell már annyira görcsösen igyekeznem, a kliensemnek annyira neurotikus autóvezetés is teljesen jól megy már, mert az előző emberemnél rengeteget vezettem, autópályán is.
My friendnek hív, az előző gondozó azzal adta át, hogy sokat beszélt rólam, nagy szeretettel.
Ehhez képest ma az ölébe öntöttem egy negyed pohárnyi vizet, ami itt borzasztó, mert nadrágot cserélni csak fekve lehet, ehhez az emelővel át kellett volna tennem az ágyra, ami azzal jár, hogy először leszedem róla a hátát egyenesítő mellényt és szíjakat, és körégyömöszölöm a hinta féle anyagot, alászuszakolva, a lábai között kirángatva... Aztán az ágyon a nadráglevétel és -felvétel, oldalra és visszaforgava, a mozdulatlan test alatt húzkodva, de úgy, hogy ezzel a bőrét ne dörzsöljük ki, aztán megint emelés, vissza a kerekesszékbe.
Na úgyhogy végül úgy döntött, hogy ezt a röpke félórás procedúrát most nem fogjuk végigcsinálni, maradt a nedves nadrágban. Szörnyen szégyelltem magam és sajnáltam őt.
Hát ilyen izgalmak vannak errefelé, amúgy rengeteg a holtidő, amikor csak várom, hogy mindjárt hív valamiért, és csak netezgetek, folyok szét, mert belekezdeni valami hosszabba, tanulásba, filmnézésbe nem lehet. Ezt még meg kell tanulnom, hogy hogy tudom összeszedettebben használni az időt.

2017. 01. 25.

A sebességmérő kamerák jól látható, nagy jelzésekkel ki vannak táblázva. Nem a kanyarban, a bokor mögül mérnek a rendőrök, mert a sebességmérést itt nem büntetés, pénzbeszedés céljából végzik, hanem a biztonságos közlekedés segítése végett.
Ugyanez a helyzet a lámpákkal a gyalogos átkelőknél: soha senkit nem láttam megnyomni a gombot, hogy zöldre váltson, hanem mindenki megy, amikor tud. Keresztül a piroson, amikor nem jön autó. Itt a lámpa a gyalogosoknak egy figyelemfelkeltő dolog, nem pedig arra szolgál, hogy meg lehessen őket bírságolni. A felelősség nincs kivéve a kezükből a saját kompetenciájukba tartozó kérdésben. Ők döntik el, mikor mennek át vagy várnak még.
Hazalátogatásaimkor mindig kell néhány nap, hogy megszokjam, hogy piros lámpánál az emberek nem mennek át az úttesten, akkor sem, ha nem jön semmi, és figyelnem kell rá, hogy ne hagyjam le automatikusan azt, akivel éppen sétálok.

2017. 01. 24.

Bármilyen jó is volt a legutóbbi kliensnél, mámorító megint szabadnak lenni egy délutánra-estére az új szerelmemmel: Londonnal. 4 órát mászkáltam - megunhatatlan.
Ez a munka igazából szobafogság. A héten kétszer tudtam elmenni sétálni egy-egy órára, akkor is azzal az érzéssel, amit minden anya jól ismer: Mindjárt kell menni vissza, remélem, nem lesz semmi baj. És az élmények után nincs zsilipelés, hanem azonnal ott kell folytatni, ahol abbahagytuk. Egy kicsit meg valahogy le lesz verve rajtunk, hogy otthagytuk őket...
Na de mégegy élmény ért nemrég: Kaptam egy levelet a munkáltatómtól, hogy bekerültem az angol nyugdíjrendszerbe. 
Én. Az angolba. A nyugdíjrendszerbe, Angliában, mármint. 
Olyan érzés, mint mikor a szocializmusban az ember először ment Nyugatra.
Itt. Én. Tényleg itt! Ez lehetséges! 
Olyan beleszédülős, lehet, hogy ciki, de marhajó.

2017. 01. 23.

Itt sokkal több kerekesszékes embert látni, mint otthon. Vásárolnak, közlekednek, pubba, moziba járnak, és amikor elvittem az egyik kliensemet focimeccsre, külön nekik volt egy parkoló, és jópár tolókocsis embert láttam a stadionba igyekezni.
Nem azért van ez, mert itt többen szenvednek balesetet, hanem pont ezért, mert itt midenhol minden ki van alakítva az ő számukra is, tényleg jól használhatóan. Az eladók meg elbeszélgetnek velük ráérősen, az emberek rájuk néznek, mosolyognak az utcán, elviccelődnek egymással. Évekkel ezelőtt olvastam valahol, hogy a tolókocsiban ülők egyik legnagyobb nehézsége, hogy az emberek zavarukban nem néznek a szemükbe. Hát ez itt nem így van, vadidegenek is lépten-nyomon szóba elegyednek velük.
Ma a kórházba mentünk a kliensemmel egy kezelésre, és azon kívül, hogy mindenki rámosolygott, aki arra járt, az orvos pedig magától tájékoztatta az emberemet mindenről a kezeléssel kapcsolatban, amitől eleve teljesen a holdon éreztem magam, még az osztályra menet elmentünk emellett a tornaterem mellett is, ahol a kerekesszékesek nagyban dobálóztak a labdákkal.
Lehet mondani, hogy persze, van rá pénz. De hát van rá pénz!

2017. 01. 18.

A vizek annyira izgalmasak mindenhol! Ez pl. a Temze, ahol már nagyon kiszélesedik, nem messze innen a tengerbe ömlik. Tölcsértorkolattal! (Yesss!)
A negyedik kliensnél vagyok, London messzi külvárosában. Jól kommunikálunk, nyugodt, kedves, nyitott, értelmes. Nem kell naponta felmosni, ki tudom aludni magam. 
Itt már az első nap jól sikerült, a kényes dolgok is. Kezdem érezni a rutint a kezeimben, már ismerem a szavakat - lehet, hogy vissza kell vonnom, amit az első napok szükségszerű összezördüléseiről írtam...
Csak néha a szívem szakad meg, ahogy látom, hogyan épül le ez a helyes fiatalember egy pluszban kapott degeneratív betegség miatt, hogyan veszíti el a kezei erejét... Miközben ő magánál van, nincs tv a hálószobájában, nincs körbevéve informatikai kütyükkel, nyitva maradt az elméje. 
Jóképű. Volt felesége, aki néhány éve elvált tőle. Megérti.

Ezt utólag, most írtam - akkor még fájt:

Ez a fiú nem akarta, hogy visszamenjek hozzá. Volt egy balesetünk az egyik kakiltatáskor. Ő ezt "egyedül" intézte, szóval nem volt szükség ujjal való stimulációra. Egy irrigálóval beöntést kellett neki adni a wc-n ülve, az beindította nála a bélműködést. 
Egy ilyen alkalommal úgy érezte, egy nem volt elég, kérte, hogy mégegy adag vizet nyomjak bele. Csakhogy az első adag mégiscsak megtette a hatását, és a cső egyszercsak kirobbant belőle minden egyébbel együtt. Nekem akkorra már teljesen mindegy volt, hogy a székletet a gumikesztyűs ujjammal csalogatom-e ki vagy a földről mosom fel, de ő nagyon szégyellte magát, egyfolytában szabadkozott.
Előző este láttuk a tv-ben a Trainspottingot, abban van az az emlékezetes jelenet, amikor a srác egy buli után álmában a csaja ágyába kakil, majd másnap reggel a megértő anyós a lepedőt a kezéből kitépvén a fekáliát mindenfelé szétspricceli a konyhában. Hát próbáltam erre emlékeztetve elviccelni a dolgot, de ezúttal nem volt humorérzéke.
Sajnáltam, hogy nem találkoztunk többet, vele voltak igazi együtt töltött időink, nemcsak a gondozásban merültek ki a közös ügyek, hanem nevetve főztünk (mármint főztem az instrukciói alapján, de ez mégis "főztünk" volt), szavakat tanítgatott nekem, és büszkén mutatta, hogy a vetélkedő műsorok kérdéseire mindig előbb tudja a választ, mint a résztvevők...
Hát ennyit számított, hogy szégyenbe került, még ha nem is a saját hibájából, még ha nekem az semmit nem is jelentett.
Kedveltem ezt a fiút. Remélem, jól van. 

2017. 01. 16.

Megint London, illetve először Luton - a repülőtéren, ahová a fapadosok érkeznek, látom-hallom a sok lepukkant keleteurópait, ahogy jönnek vissza dolgozni. Ahogy jövünk vissza dolgozni. Hát igen, a helyemen vagyok. 
4 nap volt otthon, pihentem, töltődtem, jó volt nagyon. Elhatároztam, hogy nem fogok a srácokra takarítani, de persze nem tudtam megállni, és még az is jó volt.
Minden éjjel, mikor Gábocát hallottam lefeküdni vagy mocorogni, arra ébredtem, hogy angolul beszélek. Utolsó éjjelre sikerült őt is összezavarni, mert riadt hangon angolul visszakérdezett: Wait, wait, where am I? 
Teljesen mindegy, mit csinál az ember otthon, az a lényeg, hogy újra a komfortzónájában van. Újra ellazulhatnak az izmok...
30 fonttal jövök vissza, 10 a busz, 20-ból kijön egy heti kaja, aztán a következő kliensnél ott eszem, vele, utána meg már jön a következő fizetés...
Szóval újabb turnus, kalandra fel!

2017. 01. 11.

Ez volt a kedvenc házam a környéken a télen virágzó bokorral és a kidűlt-bedűlt kerítéssel:

A szeretetről még muszáj leírnom, amit tapasztaltam magamon. Két alapvető működés.
Mikor a srác mondta, hogy ha akarok, jöhetek hozzá még, és másnap az ügynökségtől felhívtak, hogy tudok-e jönni vissza februárban két hétre, az öröm mellett megjelent egy félelem. Hogy megesz. Hogy de mi lesz a szabadságommal? Mi van, ha vérszemet kap, és egyre többet akar majd ebből a gondoskodásból?
A másik észlelésem magamon az volt, miután két napja nem volt surlódás, és érezhetően kezdett kialakulni köztünk valami gyengédség - és ezt most a tiszta formájában értem, nemektől függetlenül -, szóval ahogy realizálódott bennem ez az egyre jobb kapcsolat, és gyönyörködni kezdtem abban, ahogy vigyázunk erre, az a tapintat, amivel óvjuk ezt, akkor nagyon ijesztő lett valami. Hogy mi lesz, ha elrontjuk? Meddig tudjuk átvészelni a konfliktusokat?
Eddig rossz hangulatú együttlétekkor tudtam azt gondolni, hogy nem baj, ez csak egy munka, már csak pár nap, és lépek. Mostantól viszont lett vesztenivalóm. 
Rohadt nehéz szeretni és hagyni magamat megszeretni.

2017. 01. 11.

Már a reptéren vagyok, itt fogok éjszakázni, holnap kora reggel indulok, semmi kedvem nem volt fizetni egy ágyért, amiből hajnali fél ötkor fel kéne kelnem.
Mikor eljöttem a sráctól, és felértem Londonba, megvadult csikóként róttam az utcákat, mámorító volt, hogy szabad vagyok ismét, hogy reggelig van időm, ami csak az enyém!
Aztán egyik pillanatról a másikra baromi rosszul lettem, nem tudtam, hogy hányjak, vagy csak essek darabokra. Mindenem fáj, és nagyon furcsa, hogy nem tudom értelmezni az érzeteimet. Lehet, hogy influenzás lettem egyetlen pillanat alatt? Lehet, hogy most kezd felengedni a másfél hónapja mindig picit tónusban tartott hasam?
Elvonszoltam magam egy buszmegállóig, eljutottam a reptérre, megtaláltam a mosdót, vettem pár csokit a srácoknak, leültem. Már jobb.

2017. 01. 08.

Egy kicsit tudtam ma sétálni Ellesborough környékén. Mikor anyukámnak elküldtem a képeket, azt írta: Innen nem szabad eljönni! Erre ma azt mondta a kliensem, hogy ha akarok, jöhetek hozzá máskor is.
Újabb szempontokat tudtam meg ma, hogy miért vagyunk egy-két hetekre beosztva más-más kliensekhez. Azt mondta, ha olyan gondozó jön, akit még nem ismer, azt csak egy hétre kéri, hogy ha nem jönnének ki jól, ne kelljen hosszan szenvedniük egymástól. De még a rendszeres gondozóit is egyszerre csak két hétre kéri, mert azután már elunnák egymást.
Ezt én is éreztem az előző helyen, ahol két hétig voltam. Ott a rendszeresen nála dolgozó lengyel nő is csak két heteket tol, aztán hazamegy pihenni. 
Én három heteket akarok dolgozni egy hét pihenéssel, és örülök, hogy mindenfelé megyek, és megismerhetek Angliából egy csomó helyet és embert, de ide is szívesen visszajönnék még. Itt nincs napi 15 órányi munka, rendbe is jöttek a kezeim, vele tanultam a legtöbbet angolul, mert kommunikatív, itt ki tudom aludni magam, mert normális időben fekszik és kel. Eddig itt a legjobb nekem.

2017. 01. 07.

Itt vagyunk, nagyjából ennek a golfpályának a szomszédságában, egy négyszobás, 3 fürdőszobás, edzőszobás, körbeteraszos házban. Hát...
De nagyon megimádtam ezt a fiút, itt kezd számítani az is, hogy én ki vagyok, tehát hogy jobban áramlásban, egymásra hatásban vagyunk. 
Szeretek benne sokmindent: hogy nem adja fel és utazik, repülőt vezetni tanul, hogy beszél az érzéseiről, szeretem a mosolyát, az ízlését - az ipari alkatrészekből készült szobrokat az ablakban, a fotókat a falakon, az anarchista képekkel illusztrált naptárját -, a zugcigarettázását, ahogy minden szál előtt elmondja, hogy ő két éve leszokott...
Elég viharos a kapcsolat köztünk, naponta kétszer összezördülünk, mert baromi fontos a lebénultaknak a kontroll, úgyhogy instruál, de sokszor ellentétes, hátráltató dolgokat mond, akkor én fellázadok és visszabeszélek, egy idő után elhallgatunk, csend lesz, aztán pár perc múlva bocsánatot kér, és én is, és megköszönjük egymásnak az igyekezetet.
Egy vicces példa, amiben minden benne van, amin napok óta felröhögök, ha eszembe jut: Megbeszéltük, hogy vacsora után átviszem a barátjához. Evés közben elmesélte, hogy mi történt vele tíz éve, hogy törte nyakát egy autóbalesetben, este történt, egy nő vezetett, akinek nem lett baja, kiszállt a kocsiból és hazament anélkül, hogy mentőt hívott volna.
Na és miután fölelevenítettük ezt a történetet, szépen kisétáltunk a sötétben, fagyban a kocsihoz, hogy indulunk. Már indulás előtt kiborítottuk egymást, mert én még nem tudtam, mi hol van, mármint az ilyen dolgok, hogy ablakfűtés, rádióhalkítás, reflektor, kellett volna pár perc, hogy kiigazodjak, és leolvasszam az ablakot, ő meg ideges volt, hogy dugó lesz.
Nagy feszülten csak elindultunk, és az első útelágazásnál a kérdésemre, hogy Merre, azt bírta mondani mérgesen, hogy ahogy szokásos. (Akkor egy napja voltam itt, egyszer kivittük az előző gondozót az állomásra az egyik irányba, majd elmentünk a patikába a másik irányba.) Akkor már én is emelt hangon mondtam, hogy nem kell veszekedni, csak annyit mondjon, hogy left vagy rájt, és megálltam az úton, ami egy igencsak mellékút, hosszan belátni, és az égadta egy világon senki nem volt mögöttünk, és ő elkezdett kiabálni, hogy feltartom a forgalmat, balesetet fogok okozni, és nem megyünk sehová, menjünk vissza haza.
Aztán a ház előtt még a kocsiban ülve vagy tíz percet beszélgettünk, elmondtuk, hogy kiben milyen érzések voltak, és bocsánatot kértünk. Másnap meg szép nyugodtan elnavigált egy távolabbi város Tescojába, és rendben bevásároltunk. Megköszönte, hogy milyen jól csináltam, én meg az ő bizalmát.