2017. 01. 05.

Ez a szobám az új helyen. 
Mostanra tanultam meg, hogy az első pár nap egy új klienssel szügségszerűen stresszesebb. Mert mindenki más, mindenhol más a rutin, a sorrend, a prioritások. Sokszor csak néhány centiről van szó, ami neki ott, úgy, hogy például a lábán hol szereti a szíjat, ami a pisizsákját tartja, vagy hogy kell kihúzogatni a gyűrődéseket a nadrágján, miután beült a kerekesszékbe.
Vannak feszültebb helyzetek, mondjuk a bélügyek rendezése vagy a mozgatás, ezeken szeretnének hamar túl lenni, minél kevesebb fájdalommal és lehetőleg megőrizve valamennyit a méltóságukból.
Minden klienssel újra kell tanulni az egészet. Megérezni a teste erejét vagy erőtlenségét, hogy mennyire akar támaszkodni magára vagy rám, megtanulni, hol vannak a sérülései, krónikus fájdalmai, amikhez nem szabad hozzáérni, hol tartja a tárgyakat, mit hogyan hív, hogyan akarja, hogy kezeljem őket.
Meg kell tanulnom a szavaikat, hogy kinek mit jelent mondjuk a "húzd előre", hogy akkor az most merre előre - felé előre vagy felém előre vagy az ajtó felé?
Az első napokban tehát mindenképpen vannak olyan helyzetek, amikor ingerültek lesznek. Ki kell állni ezt a kezdeti ingerültebb, sürgetőbb hangnemet. Meg kell szoknunk egymás szájszagát...

2017. 01. 04.

Elindultam az egyik klienstől a másikig. 
Az utolsó előtti délutánon volt alkalmam szétnézni kicsit Nottingham belvárosában, persze megtaláltam a csatornapartot is, nekem valahogy ez a legleg.
Jó volt itt ez a két hét, szerettem az embert, a házat, azt hiszem, sokat tanultam. A munka irtózatosan sok volt, tulajdonképpen ez két állás, kora reggeltől olyan éjfélig nyomtam minden nap. Nem bántam, csak az ínhüvelygyulladás szélén egyensúlyoztam az utolsó napokban, nagyon tudatosnak kellett lennem minden mozdulatnál, hogy ne erőltessem túl a kezeimet.
Az első kliens rögtön belecsapott a lecsóba: az önbizalomkérdést feszegette. A második az energiafelhasználásomat kérdezte fel. A harmadik vajon mit fog tanítani?

2016. 12. 30.

Egyrészt megkaptam az első fizetésemet. A 6 nap munkáért és a 6 nap tartalékosságért. Kétszer annyi, mint az otthoni havi fizetésem volt. Kb annyi, amennyit kölcsönkértem az első időkre, hogy ki tudjak jönni. 
Most először hónapok, évek óta nincs a súly a vállamon, hogy albérlet, gyerekek, hanem zsupsz, hazautaltam a szükséges pénzt. Számolgatok: Elkezdhetem visszafizetni a felhalmozott adósságaimat, megcsináltatni a fogaimat. Ez féléves program, tovább most nem nézek, nem látok.
Aztán a test. Kevés alvás, sok munka, egyre több édesség, érzékelem magamon, hogy a fáradtság miatt eszem, próbálok energiát nyerni, tudom, tudom, nem így kéne, de másra napközben nincs erőm.
A kezeimet sosem kentem, na most napi ötször, de nem elég, olyan száraz, piros, fájdalmas, mintha ekcémás lenne. Sok vizezés, mosogatás, mosdatás, pucolás, kézmosás. Már nem dörzsölöm, csak lapogatom a törülközővel.
Aztán az ő teste. Micsoda öröm, mikor a mély sebe, ahol kilátszik a hús, napról napra, tizedmilliméterről tizedmilliméterre gyógyul! Micsoda megkönnyebbülés, mikor a köröző, gumikesztyűs mutatóujjam mentén a végbél engedni kezd, és érzem, ahogy a széklet végre elindul kifelé! Mennyi aggodalom, hogy közben nem sértem-e fel az aranyerét, és fogja-e végig bírni a stimulációt vérnyomásemelkedés nélkül, vagy félbe kell hagyni, és bent marad egy része egy napra annak, aminek ki kéne jönnie. Milyen öröm látni, hogy a zuhany alatt tudja élvezni a melegvizet, hogy mer kérni masszázst a merev ujjainak, vállának, hogy ízlik az étel, amit készítettem!
Vastagon az anyagban vagyunk.

2016. 12. 26.

24-én küldött a családom egy vidám fotót, ahogy együtt vannak. Néhány órával később Peti fiam nagyon rosszul lett, és másnap kivették a vakbelét.
25-én a reggeli rutin után elvittem a kliensemet a pubba, ahol a barátaival találkozott, és elindultam sétálni egyet a környéken. Hívtam a szüleimet, hogy miért hívtak délelőtt, akkor tudtam meg. Még tudtam beszélni egy kicsit Petivel, aztán tolták a műtőbe.
Ahogy mentem, egy temető került az utamba, bementem, leültem a kápolnánál, és a könnyeim között elmondtam a félórás férfimantrát - ennyit tudtam tenni. Azt hiszem, életemben még így nem féltem.
Délutánra kiderült, hogy minden rendben, egy picit beszéltünk az ébredező Petivel, akkor jártam egy nagyot Nottinghamben, a gyaloglás segít, aztán "haza"mentem, és kivasaltam a megszáradt mosást.
Idén ez volt nekem a Karácsony. Túléltem. 
És közben felidéződött rengeteg emlék drága Petikémmel, és gondolatban csak öleltem, és éreztem, ahogy a szeretet folyik át a szívemből, tudtam, hogy ez a legtöbb, amit tehetek, átélni, csak folyatni, folyatni az anyai szeretetemet felé.
És éreztem, mennyire tisztelem is ezt a fiút, ahogy huszonévesen a kórházban emelgeti az öregeit, csöndesen, alázattal, és szereti őket, és hogy milyen csodálatos, érett ember már így, fiatalon. Köszönöm őt!

2016. 12. 24.

Angliában nincs a Szenteste, itt holnap fognak ünnepelni.
Ma nyugi van, jól aludtunk, megvolt a reggeli háromórás gyógyszer-kakiltatás-fürdetés-sebkezelés-tornáztatás-öltöztetés-kerekesszék-itatás-etetés-gyógyszer rutin, majd a takarítás.
Közben követem magamban: Most vannak a gyerekeim a szüleimmel a templomban, most van vége, most mennek föl a dédihez, akivel imádkoznak a család minden tagjáért (kb 50-en vagyunk), és énekelnek a dédi nappalijában, ahol csak a gyertyák égnek.
Gyerekkoromtól ott voltam minden ilyen imádkozáskor. Együtt gondoltunk a család külföldön élő tagjaira is nagy melegséggel, a dédi hangjában ilyenkor mindig egy kis aggodalmat lehetett érezni. 
Most tudom, hogy én is ezek között vagyok, most értem is így imádkozik a nagymamám, ezzel a kis aggodalommal a hangjában, a szüleim, gyerekeim pedig hallgatják, és együtt vannak vele ebben.
Én is velük vagyok. Én is aggódom néha picit egyikért-másikért. Én is kérem az áldást az ő következő évükre...

2016. 12. 22.

Ma megbőgetett a kliens, annyira aranyos volt. 
Mert azt érzékeltem magamon, hogy teljes görcsben vagyok, meg akarok felelni, és állandóan sietek, és hogy szinte nehezebb itt lennem, ahol nyugi van és jókedv, mint ahol dresszúra volt, mert azt tudom csinálni nagyon, hogy nehéz helyzetben erőből tolni, és csakazértis a középpontomban maradni, de amikor jó, akkor kiereszreni, belelazulni, élvezni, mikor el vagyok fogadva, akkor azt csak úgy hagyni... Na az nem megy. Nekem kérem teljesítenem kell. Gyorsan!
És látta rajtam ezt ez a drága ember, mikor kezeltem volna éppen a felfekvését, és a szemembe nézett, és azt mondta kedvesen, nyugodtan: Először vegyél egy mély lélegzetet! Nevettem, hogy oké, igazad van, és együtt lélegeztünk, akkor mondta, hogy na mégegyet, és ahogy beszívtam a levegőt, kitört belőlem a zokogás. Annyira pontosan rátapintott erre a görcsben levő részemre! Annyira igazi Kapcsolódás volt ez! És az elmúlt majdnem egy hónap minden feszültsége egyszerre kiolvadt és rám szakadt.
Na és akkor ő megijedt, mondta, hogy ne sírjak, én már akkor egyszerre sírtam és nevettem, mondtam, hogy ezek jó könnyek, nem szomorú könnyek, mert ő olyan kedves, és olyan nehéz hónap van mögöttem. Akkor megnyugodott. Hamar visszafogtam a sírást, nem tudom, egy angol ember mit kezd az érzelmi megnyilvánulásokkal, lekezeltem a sebét, és később a szobámban végre kibőgtem magam. Jól esett nagyon.
Aztán vezettem az autóját, most először vezettem igazán Angliában, jól ment, elintéztünk dolgokat, és elkezdtünk beszélgetni, az utazásainkról, horoszkópjainkról, kaszinós élményeinkről, elmesélte, mikor, hogyan sérült a gerince, én meg meséltem a gyerekeimről.
Egyik tanító kezéből a másikéba, a lélek meg csak néz, és próbálja lekövetni a dolgokat...

2016. 12. 21.

Vannak a Mi a francot keresek én itt? napok. Mikor elgondolkozom, nem volna-e sokkal helyénvalóbb hazakullogni? Összehúzni magam picire, valahogy kibekkelni, míg a gyerekek önellátók lesznek, és bérelni egy szobát, aztán ellenni valahogyan, romló fogakkal, távlatok nélkül, de legalább a melegben, az ismerősben. 
Pedig a második kliens tündéri emberke, nyugodt, jó humorú, türelmes. A szobám otthonos, meleg. A lengyel nővel, aki a rendszeres gondozója, olyan szeretetteljes kapcsolatban vannak, olyan jó volt látni őket! Mint egy házasság, egy jól sikerült házasság, sok nevetéssel, úgy vannak együtt. Jó volt ebbe érkezni, ebbe belevonódni. Talán itt többet tanulok angolul is, a nyugalomban, a rendezettségben tudok módszeresen is tanulni tovább (kihoztam magammal a nyelvkönyvemet).
De mit keresek én itt?

2017. 12. 18.

A barátném egy csatorna mellett lakik, ami tele van lakóhajókkal. Szóval London további beleszeretni valókat tartogat...

2016. 12. 17.

Már Londonban egy pubban jóbaráttal.
Megszabadultam a nagy tanító szenya klienstől, most pihenek, mostam, hajat is, kialudtam magam, Fruzsi meleg vacsival várt, ma megvettem a repjegyet (januárban hazalátogatok), aztán csak császkálunk egy hippinegyed piacán, most nyugi van, most melegség van, most megpihenés, töltődés van...

2016. 12. 14.

"Mindaz, ami én vagyok, itt semmit nem számít." Ezt írtam a tegnapi posztomban. Csak úgy kiszaladt ez a mondat, de aztán beakadt. Ízlelgetem. Tetszik!
A képen egy londoni templom, kedves lett nekem, ahogy így beépítették. Egyszerűen a bejárata elé húztak egy utcát. Rímel ez a kép a fenti mondatra. 
Mindaz, ami én vagyok, itt semmit nem számít...