2017. 02. 21.

Nehezen írok erről.
Voltak gondozottaim, akiknek semmiféle kapcsolataik nem voltak, egész nap a tv+tablet kombót tolták, fájdalmakkal, nyűgökkel tele. Nyolc-tíz éve. Minden nap. A tv-n kívül vannak még az életfunkciók: evés, ivás, pisi, kaki, tisztálkodás, sebek, gyógyszerek. Ennyi. Még mondjuk 30-40 évig.
Egyrészt eszembe jutnak a jemeni gyerekek, akik közül tíz percenként éhen hal egy, kontra angol gerincsérült, akit havi 700-ezerért ápolnak, kb. mégegyszer ennyit kap az ügynökség, plusz a tárgyi kellékek. Ott tíz percenként egy élet - kuka; itt fejenként havi másfél millióért életben tartanak embereket, akiknek az élete nagyjából vegetálás.
Másrészt arra gondolok, hogy ez az állapot csak nagyon kiélezetten teszi fel a kérdést, amivel mindannyiunknak dolgunk van: Mit kezdjünk az időnkkel? 
Gondolkodtam, én mit csinálnék mozgáskorlátozottan, aminek értelmét érezném, és két dolog jutott eszembe: a meditálás-imádkozás és a telefonos lelki segélyszolgálat. Mindenképpen szükségem lenne rá, hogy hasznosnak érezzem magam, hogy kapcsolódjak.
És azt is szoktam gondolni, hogy mindenfajta fogyatékkal vagy nehézségben élő ember a mi kedvünkért van itt, hogy minket tanítson. Lehet ezt egy szolgálatnak is látni - elvállalják ezt a nehéz sorsot a többiekért.

2017. 02. 20.

Egy tündéri városkában vagy inkább faluban vagyok, Byfleet a neve. Az emeleten van a szobám, csak nekem, ami azért is jó, mert nem hallatszik, ha horkolok, meg azért is, mert egy nagy rétre néz az ablakom.
Eddig egyedül élő embereknél dolgoztam, felüdülés most egy családnál lenni. A kisfiú gyönyörű és drága, amilyen egy tíz hónapos baba, az apuka nagyokat nevet és istenien főz, és még egy bébiszitter is lakik itt, egy lengyel fiú, eredetileg ápoló, de most filozófiát tanul. Olyan kommunaszerűen vagyunk, jó nagy kupi van, ja meg egy kutya is, idősebb, csendes, rókaszerű.
A kliensem, az anyuka mindene a kisfiú, még szoptatja is. Az ő testének, az ő életének van értelme. A többieknél bizony felmerült ez a kérdés bennem. Nyilván bennük is. Hogy ezt most akkor tényleg még 30-40 évig? Minek? 
A többi eddigi kliensem nagyjából egész nap nézte a tv-t és számítógépezett. Fájdalmakkal élnek, kiszolgáltatva másnak, senkinek sem a javára, érdemi emberi kapcsolatok nélkül. Évtizedekig.
Nem tud nem fölmerülni a kérdés, hogy ennek mi értelme van. Bennük is fölmerül.
A kidolgozott, részletes kezelési tervükben szerepel egy olyan kérdés, hogy ha olyan helyzetbe kerülnének, akarják-e, hogy újraélesszék őket. Volt, aki azt írta, hogy nem, volt, aki azt, hogy még gondolkozik rajta.
Ez az anyuka írta egyértelműen, hogy Igen.
Az útmutatójukban az a mondat is szerepel, hogy ha valamelyikőjük euthanáziát szeretne, és megkérne minket, hogy segítsünk neki meghalni, akkor hívjuk fel az ügynökséget, és akkor együtt kitaláljuk, hogy mi legyen. 
Itt van ez a kérdés ebben a munkában, ebben az élethelyzetben, még a hivatalos papírokban is. Bennem is. Nincsenek válaszaim, csak kérdéseim.
Jó itt, hogy ezt a kérdést nem kell föltennem.

2017. 02. 08.

Utolsó reggelünkön a kliensem meglepett egy ejakulációval. Már a lemosdatásakor éreztem a szagát, de azt gondoltam, ez nem lehet az, ez valami más lesz, hiszen a nyaki sérültek melltől lefelé nem mozognak és nem éreznek.
Aztán az öltöztetéskor, mikor oldalra fordítottam, megláttam a foltot a lepedőn. Rögtön ráhajtottam a másik felét, hogy ne érjen a nadrágjához, ő pedig ne vegye észre, ne kerüljön kínos helyzetbe.
Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy van benne életerő, és ez jó. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a nyugati társadalmakban vannak szociális szexmunkások, akik kijárnak öregek otthonába és fogyatékkal élőkhöz segíteni levezetni a felgyülemlett szexuális energiákat, és az ilyen intézményekben mérhetően nagyobb a nyugalom és a derű. Lehet, hogy a cikk hatására is, de határozottan nyugodtabbnak látom a kliensemet, és ezen a reggelen fájdalmak nélkül ébredt, napok óta először. A test tehát elrendezi magának így is, ahogy klinikai halálban lévő nő teste is megszüli a magzatot...
De van itt egy másik réteg is, valami ősi, elvonatkoztatott. Ahogy itt vagyok, a változó kor kezdeti jeleivel, ahogy Gyuri halála óta, másfél-két éve férfiélmény nélkül... Kicsit még nevettem is magamban: Hát ez jut nekem most. Ami hajdan annyi öröm forrása volt, most egy kimosandó folt valaki alatt, akinek a dolog szintén semmit nem jelent, talán észre sem vette. És ettől lett egy ilyen elemelkedettsége az egész helyzetnek.
Az az emlék jutott eszembe, amikor egy masszázstáborban hatan voltunk a teremben, egyszercsak felnéztem, és azt láttam, hogy Zsuzska egy kisleányt masszíroz, Gabi egy idősebb hölgyet, én pedig egy kismamát. Ott volt ez az időtlen elemelkedettség, ahogy a női élet minden aspektusa egyszerre jelen volt a szobában, áldással, gondoskodással, érintéssel.
Ilyen volt ez a mai eset is nekem valahogy, mint egy beavatás?, lezárás?, nem tudom pontosan megfogalmazni. Attól, hogy az a folyékony anyag megjelent a lepedőn, mindenféle funkciója nélkül, tisztán, egy idősödő nő és egy lebénult férfi teste jelenlétében... Van ebben nekem valami nagyon lírai.

(A kép: Gustav Klimt: A nő három életkora)

2017. 02. 03.

A kliensem kedvéért. Aki, ugye, nem dohányzik...
Mélyen tisztelem benne, ahogy meg meri mutatni, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek. (Az édességgel is így van, ahogy én is.) Ez ilyen cinkossá tesz minket, hogy néha elszív egy cigit, és elrejtjük a hamutartóval együtt a szülei meg az orvosai elől.
Szóval megtanultam cigit sodorni. Eszembe jutott a mondás: Minden megtörténik veled, ha elég sokáig élsz.

2017. 02. 01.

A piszkos anyagiak indítottak el a szerencsepróbálás útján, egy útinaplóhoz, ami itt kerekedik, ez is hozzátartozik.
Megkaptam az első teljes fizetésemet, három heti munkámért. A következők jönnek ki belőle:
1. Az otthoni költségek (az albérlet a három fiamnak rezsivel, telefonnal, egy tb-járulékkal, nagymamámnak rezsihozzájárulás a nála lakó nagyfiam után, két lakáskassza).
2. Az ehavi fogászati kezelések (otthon majd az egy hétben háromszor megyek a fogászhoz, húzás, pótlások...).
3. Az itteni költségeim (repülőjegyek, reptéri transzferek, szállás a megérkezéskor és a kliensek között, kaja).
4. Hetijegy Ozorára négyünknek.
5. Némi adósságtörlesztés.

2017. 01. 30.

Ma egy fontos dolog történt. Ehhez előzmény egyrészt annak az indokolatlan erőkifejtésnek és megfelelni akarásnak az észlelése, ami itt kint, izolált kísérleti körülmények között nagyszerűen megmutatja magát; másrészt hogy pár napja egyre világosabban látom, hogy a kliensem hajlamos egy mártírjátszmára. Ha valamit hibázok, vagy nem a legszerencsésebben sikerült, akkor nem hagyja, hogy kijavítsam, hanem inkább szenved akár egy órát. És ez a mi két működésünk - a nem vagyok elég jó félelme az én oldalamon és a szemrehányás, a Látod, mit tettél velem?! játék az ő oldalán - szépen kiegészíti és megtámogatja egymást.
És ma, amikor a reggeli motyogásából nem értettem meg, hogy a csípőjén a lidocain tapaszt most kifejezetten oda kéri, ahol a keze bizonytalanul mozgott, csak miután már ráragasztottam és visszafordítottam, és ő mondta, hogy az ott neki nagyon fáj, akkor felajánlottam, hogy kijavítom. Ezt ő megint nem engedte meg, láthatóan fontosabb volt neki a bosszankodás, mint a megoldás. Én meg a szokásos összerándulás és szégyen és sorry-so sorryzás helyett valahogy kezdtem felemelni a fejemet, és mondtam neki, hogy ki tudom javítani, de ha nem akarja, akkor nem javítom ki. Akkor megint azt magyarázta, hogy de hát ő mondta, hogy hová. Megint elmondtam, hogy bocsánat, nem értettem, most már értem, és ki tudom javítani. Ekkor ő megint...
Közben folytattam az öltöztetést, és egy kis csönd után mondtam neki, hogy van egy fontos dolog: Emberek vagyunk, néha hibázunk. De a hibákat a legtöbbször ki lehet javítani.
Akkor megint csöndben voltunk egy percig, és egyszercsak azt mondta, hogy fordítsam oldalra, vegyem le a tapaszt, és tegyem oda, ahol mutatja. Tehát felhagyott a bosszankodással, és most először engedte a korrigálást!
Olyan ez, mintha megadtam volna magamak az engedélyt a hibázásra, és talán az ő rendszerébe is bekerült most valami új információ.
Egész nap mosolygok belül. Sokszor kívül is.

2017. 01. 28.

Ma egy nagyot tudtam sétálni a legközelebbi kisvárosban, Wendoverben, amíg a kliensem elment a barátjával ebédelni. Imádom ezt a helyet, a legszebb, amit eddig Angliában láttam.

2017. 01. 27.

Séta közben találtam erre a házra, nem tudok vele betelni. Mögötte egy domboldal van erdővel.