2017. 01. 24.

Bármilyen jó is volt a legutóbbi kliensnél, mámorító megint szabadnak lenni egy délutánra-estére az új szerelmemmel: Londonnal. 4 órát mászkáltam - megunhatatlan.
Ez a munka igazából szobafogság. A héten kétszer tudtam elmenni sétálni egy-egy órára, akkor is azzal az érzéssel, amit minden anya jól ismer: Mindjárt kell menni vissza, remélem, nem lesz semmi baj. És az élmények után nincs zsilipelés, hanem azonnal ott kell folytatni, ahol abbahagytuk. Egy kicsit meg valahogy le lesz verve rajtunk, hogy otthagytuk őket...
Na de mégegy élmény ért nemrég: Kaptam egy levelet a munkáltatómtól, hogy bekerültem az angol nyugdíjrendszerbe. 
Én. Az angolba. A nyugdíjrendszerbe, Angliában, mármint. 
Olyan érzés, mint mikor a szocializmusban az ember először ment Nyugatra.
Itt. Én. Tényleg itt! Ez lehetséges! 
Olyan beleszédülős, lehet, hogy ciki, de marhajó.