2017. 03. 05.

Nagyon tanulságos volt. És jó volt a testvéremékkel együtt lenni végre hosszan, ráérősen, közös élményekkel telve.

Egy étterem teraszáról néztük a vízi showt, itt ettük a búcsúvacsoránkat.

A reptéren.

2017. 03. 05.

Az egyik legjobb Dubaiban az volt, amikor Zoltán elvitt a progresszív művésznegyedbe. Konténerekben vannak a galériák, workshopok, közösségi helyek, amikben régebben autószerelő műhelyek voltak...

illetve még a környéken egy-két házat, udvart is gyönyörűen megcsináltak.

2017. 03. 03.

2017. 03. 02.

Ma Dubai, illetve a sharjai művészeti egyetemen kezdtünk, ahol Zoltán tanít

aztán a sógornőmmel taxival bementünk a dubaii strandra, ott tőle is elváltam, mert ott ő rajzos workshopot tartott gyerekeknek. Csodálatos volt a tengerben tapicskolni, jó darabot elgyalogoltam benne.

Onnan fölkanyarodtam a villákon keresztül, amiknek az árnyékaiban vendégmunkások sziesztáztak.

Eljutottam egy nagy parkba, de a végén nem lehetett kimenni

...így átmásztam a kerítésen, le a szép új csatornához. 

Egy darabig annak mentén, majd föl a Burj Kalifához, a világ legmagasabb épületéhez. Körülötte egy kis mesterséges tó van és mellette a Dubai Moll, ami, ha jól tudom, a világ legnagyobb plázája.

Itt az év nagy részében a meleg miatt nem lehet az utcára menni, csak plázázni, úgyhogy ezek fontos helyek. 
Ide jött értem Zoltán, fagyiztunk, mászkáltunk...

megnéztük a két emelet magas akváriumot...

láttunk csokicsapot és mögötte a falon folyó csokivízesést...

és megcsodáltuk a korcsolyázókat. Mind helyieknek tűntek, és igen jól ment nekik.

11 órát mászkáltam, de nem nagyon fáradtam el, annyira töltő volt mást csinálni, élményeket gyűjteni, időtlenül, ráérősen azt tenni, amit akarok.

2017. 03. 01.

Ma Sharjában csatangoltam, ez Dubaj mellett egy nagyváros, itt laknak a testvéremék, itt van az egyetem, ahol Zoltán művészettörténetet tanít.
Először is feltankoltam egy rakás helyi édességet...

aztán a nyakamba vettem a várost. Voltam a Pillangók szigetén, ahol az út alól mindenhol folyamatosan jön a finom meditációs zene...

és ahol sziesztaidőben voltam, ezért szinte egyedül, úgyhogy szégyenkezés nélkül végigugráltam a trambulinon. Hogy ez hogy jön a sziget témájához, a meditációhoz... Mondjuk az igaz, hogy trambulinon ugrálni egyfajta elváltozott tudatállapotba hoz, jelen kell lenni, ha nem akarunk elesni.

Láttam a halpiacot, különös rituálé, ahogy kiabálnak a férfiak, miközben a lábuk elé öntik a halakat. Percekig teljesen érthetetlen szituáció volt, aztán lassan kapiskálni kezdtem, hogy itt valószínűleg séfek vehetik nagyban az árut, és alkudnak rá.

Sok mást is láttam, de ez volt a két legemlékezetesebb. Este családegyesítés volt megint, és elmentünk Zoltánékkal egy kiállításmegnyitóra, aztán vacsizni.

25-30 fok, pont jó, viszont itt 4 órával több van, mint Angliában, így reggel, mikor indult a nap, ott még rendesen hajnal volt. Úgyhogy most eldőlök...

2017. 02. 28.

2017. 02. 26.

Ez a kép jut eszembe mindig, mikor fürdetem az anyukát. Ráczné Kalányos Gyöngyi Menyasszonyfürdetése. Egy cigány galériában láttam évekkel ezelőtt, alig tudtam elszakadni tőle.
Nőt fürdetni egész más nekem, valahogyan szakrális. Itt az anyukát pedig van is kinek fürdetni, illatosítani, fésülni. Szép, büszke nőként gurul ki a férjéhez, fiához.
Egyébként ebben a munkában rengeteg gyengédség szorul belém. Azt tapasztalom, hogy a gerincsérültek nem nagyon szeretik az érintést. Túl sokat kapnak belőle talán a mindennapos ellátásuk során, fájdalmaik is vannak, és szégyen is lehet ebben. 
Itt az anyuka kezei már teljesen eldeformálódtak, mikor reggel ráadom vagy este leveszem az ujjatlan bőrkesztyűjét, ami eltartja a hüvelykujját, hogy így tudjon némiképp fogni dolgokat, ekkor úgy jönne belőlem egy kis masszírozás, simogatás, érzem, ahogy szomjaznák az ujjai, de ő azonnal elhúzza a kezét.
Az életem nagy részében nem bírtam az érintést sem adni, sem kapni. Aztán tizenegy évnyi masszőrködés után mostanra minden szinten evidencia érinteni: testi, érzelmi, energetikai szinteken. Olyan, mint megkenni egy vajaskenyeret, fölhúzni egy cipzárt. Vagy inkább mint elkapni egy leesni készülő tárgyat, megvakarni, ahol viszket - önkéntelen. 
És itt, ebben a munkában ezt is el kell engednem. Nem adhatok többet, mint amennyire igény van. Lopva kicsit megmaszírkázom a talpukat, mikor a lábfejüket kezelem, mert azt nem érzik, fekve nem is látják. Vagy érintés nélkül energiázom őket, van, hogy csak vizualizálva. 
Mert eddig mindnek volt valami plusz baja, ez az anyuka most köhögne, ha tudna, ahogy az egész család göthös volt. De mivel válltól lefelé le van bénulva, köhögni sem tud rendesen. Miközben a tüdejében ott van a trutyi. Orvoshoz nem megy, gyógyszert nem szed. Hát én ezt nem bírom nézni, muszáj a tüdeje fölé tennem a kezemet, amikor nem látja. 
Egyedül a lábfeje nyújtását engedi, sőt, már kéri, azt észrevette, hogy jót tesz a görcseinek.
Ez a visszafogása a képességeimnek nagyon tanít: a passzivitásra, a kontroll elengedésére, a nem látható árasztásra. És a rugalmasságra is: megtalálni azokat a formákat, amik működhetnek a megszokott helyett. És az energia működését is tanulom, ahogy mindenféleképpen tud áramlani, érintés nélkül is, csak odagondolással. 
Mindjárt feltalálom az imádkozást. 

2017. 02. 24.

Sétáltam. Ma volt saját időm, és négy órán át jártam a környéket. A szobafogság talán a legnehezebb része a munkámnak.
Bővül azoknak a dolgoknak a köre, amiket még sosem csináltam, és nem is gondoltam, hogy fogok. Ilyen most az, hogy egy másik nőnek az intim részeit érintem, tisztítom. És mégegy dolog, ami pedig eddig moccanatlan volt bennem: kezdem megszeretni a kutyát.
Persze az is új, hogy a zacskóval fölszedem a kakiját, ezt igazán nem terveztem tenni ebben az életemben már, de arra végleg nem számítottam, hogy a kutyák felé érzett undorom enyhülni fog. Sőt, hogy magamtól meg fogom simogatni őket! 
Az elmúlt napokban még azt hittem, hogy ez most speciálisan ennek a jól nevelt, tiszta, kommunikatív, nem tolakodó kutyának szól, de ma séta közben felém futott egy idegen kutya, és azt vettem észre, hogy felragyog a szemem, mosolyra húzódik a szám, lehajolok, és nyitott kezekkel várom, hogy odaérjen, és összetalálkozzunk. Hát még mindig meg tudom lepni magamat.

2017. 02. 23.

Két dolog foglalkoztat most. A kisebbik, hogy a feltöltőkártya helyett ma rendesen előfizettem egy telefonszolgáltatónál, egy éves szerződéssel - na jó, havi 5 fontról van szó, tehát 1800 forintról (amiért nagyjából ugyanazt kapom, mint az otthoni tízezres előfizetésemért), mégis lett ettől egy ilyen távlat, hogy akkor ezek szerint legalább egy évre itt maradok. Úgy látszik, komolyan gondolom én ezt. Azt hiszem, inkább valami szomorúság van ebben nekem.
A másik, ami miatt most a virágzó bokor, azon kívül, hogy hát micsoda egy éghajlat, egész télen látni virágzó bokrokat - ezen kívül az első helyem, ahol a dolgok az Örömre futnak ki. Eddig voltak a kis örömök, hogy a tévé meg a vásárlás, ahogy a klienseknek, bizony úgy nekem is; itt viszont nagybetűs Örömök vannak, nevet a baba, énekelünk, viccelődünk, és megfuttatjuk a kutyát, visszahozza a teniszlabdát, juhé!
Reggelente, mikor bemegyek a hálószobába, és az anyuka mellén ott alszik a kicsi, mindig elfutja a könny a szememet. Ez a bizalom, ahogy az a kis meleg test ott piheg. A legboldogabb emlékeim ezek a pillanatok... Most kvázi nagymamai szerepben lehetek tanúja ezeknek a pillanatoknak, de megunhatatlan.