2017. 03. 13.

Az, hogy két napot átbőgtem, és átélek mindenféle katarzisokat, még nem jelenti, hogy mindig megtarthatók ezek az állapotok. A szeretet sem. Előfordulnak koccanások, konfliktusok, bosszankodások ugyanúgy.
Tegnap volt például az első zuhanyoztatás, ennek a menetét még nem ismertem, és elkezdett a kliens megjegyzéseket tenni, hogy nem tudok angolul, meg hogy nem emlékszem, mit szokott rágcsának enni (mivel cukorbeteg, kétóránként eszik, elég jó változatosan mindenfélét).
Na és akkor megemelt hangon mondtam neki, hogy de minden egyes szót értek, csak azt nem, hogy mit akar vele mondani, mert mikor a hintában lóg épp az ágy fölött, hogy mindjárt áttegyem a zuhanyszékbe, akkor az, hogy tegyek alá egy papírt, minimum háromféleképpen értelmezhető; ezen kívül nem rabszolga vagyok, sem robot, hanem egy emberi lény, és jogom van nem emlékezni, sőt, még nem érteni is.
Aztán ma, amikor ebédkészítés közben lenyaltam az ujjamról a folyékony tojássárgáját, és mentem a csaphoz, hogy kezet mossak, és rám szólt, hogy ezt ne csináljam, akkor már nem kellett felemelni a hangom, mert teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem az ő kompetenciájába tartozik. Az, hogy a lenyalt ujjammal ne nyúljak őhozzá vagy az ételéhez, tárgyaihoz, az igen. De az, hogy lenyalom-e az ujjamat, az nem. És ez a hét végülis az én életemből is egy hét.
Úgyhogy csak annyit mondtam neki, hogy de lenyalom, mert ez tök jó nekem, és emlékszel, nem robot vagyok.
És bizony tudok bosszankodni sok kis hülyeségen, hogy mennyi teljesen jó ételt, italt kidobat, meg hogy hússzor kell gumikesztyűt cserélnem egy öltöztetés alatt, de van, amikor eszembe jut a mondata, és csak mosolygok.