2017. 03. 20.

Elpusztulok a honvágytól.
Persze nem, de sokszor így érzem. Beugranak képek, tűélesen, hogy társasozunk a fiaimmal, hogy sétálunk barátaimmal, pici részletek egyszercsak eszembe jutnak, és kiszakad a szívem.
Többet ilyet nem csinálok, hogy ilyen hosszan nem megyek haza. Egy hónapja voltam otthon, és még két hét... A három hét az ideális, az bírható még. Nem kell annyi pénz.
Kapaszkodom a jelen pillanatokba, jelen lenni a pillanatban, ez segít csak.
Pedig van most egy örömöm, hogy így, a negyedik hónapban észrevehetően jobban megy már az angol. Ehhez a klienshez azzal az elszánással jöttem, hogy engem többet a nyelvtudásommal, khm, "piszkálni" nem ér. Ezt többet nem engedem meg. 
Igen, nem az anyanyelvem az angol, ezért dolgozom minimálbérért. Hívjon egy angolt háromszor ennyiért, az majd mindent fog érteni.
Hát igen, volt ebben indulat is.
Viszont az új kliens egyik első mondata az volt, hogy milyen jó az angolom - és tényleg mindent értek már. Teljesen nyugodtan csináljuk a napi rutinokat, beszélgetünk is, van kiskutya, sodrom a srácnak itt is a cigiket - amit az ő apja elől is titkolni fogunk majd, ha jön. 
Szóval nyugodt, vidám itt most.
Csak még 12 nap...