Egy pillanattal azelőtt, hogy megfogant, az Angyal a szemébe nézett, és ezt suttogta: SZERETEK ÉLNI. Mondatának hangjai apró gyöngyökké váltak, és a gyöngyök összeálltak egy szivárványos buborékká a tenyerében.
- Őrizd meg ezt nekem! - nyújtotta át. Az Ember belezuhant az anyagba, és azonnal elfelejtette a mondatot.
Amikor meghalt, az Angyal már várta, és izgatottan kérdezte: - Megőrizted?
Izgatottan kérdezte, pedig tudta a választ. Ott volt vele mindannyiszor, amikor a buborék elpattant. Ilyenkor újra hangokra szakadt, és az Ember csak annyit hallott: Sssssssssz sz ssssz! Rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr! Tektektektek!
Az angyal tehát tudta a választ, hiszen mellette volt, amikor egyedül sírt a kiságyban, amikor csúfolták az iskolában, amikor megcsalta a szerelme, amikor meghalt a kutyája.
Tehetetlenül nézte, amint színtelen lett és elvékonyodott, mikor az Ember elvesztette a munkáját, elvált, eltemette az apját.
Vele volt akkor is, amikor a gömb elfonnyadt, pedig minden rendben volt - pénz, házasság, gyerekek, egészség -, és nem volt ok, mégis elkezdett száradni és zsugorodni, hogy végül már csak egy apró kavics legyen valahol a zsebpiszkok között.
- Megőrizted nekem? - kérdezte izgatottan, és az Embernek egyszerre eszébe jutott a mondat. Térdre rogyott. - Hadd próbáljam meg még egyszer!