Persze ő is a gyerekekkel mozgott a faluban vagy a környező erdőben, de a legtöbbször csak szemlélője volt az eseményeknek. Az anyja meghalt az első szülésében, így testvére sem volt. Apja erős, vezető férfiként sokat volt távol a vadászatokban, ilyenkor ő itt-ott aludt a szomszéd kunyhókban.
Szívesen játszott volna ő is, de az egyik kisfiú ereje és vadsága annyira lenyűgözte, hogy rendszerint csak állt, és nézte. A Fiú néha hívta őt is bújócskázni, fára mászni, de ahogy tüzes szemével ránézett, szeretett volna összezsugorodni és bogárrá vagy csigává változni a magas fűben. Szemlélődő lényével nem tudott kapcsolódni ehhez az elemi erőhöz, bármennyire is vonzotta.
Ugyanakkor a törzs tagjai mögött-mellett időnként halványan lényeket látott, ahogy esténként beszélgetett anyjával és más ősökkel is. Ugyanígy értette a madarak, a rókák, őzek lelkét, a fák halk suttogását, a Hold távoli énekét és a virágok üzenetét.
Amikor valaki elesett vagy sírt, ő tette oda a kezét, ő ült mellette, amíg megvigasztalódott. A várandós nők is szerették, ha a hasukra teszi a kezét, érezte, hogy a babák milyen képességeket hoznak magukkal, és meg tudta mondani a nemüket.
Így aztán apja korán a Füvesasszony gondjaira bízta, és ő boldogan vetette magát a növények lelkének, gyógyhatásainak tanulmányozásába. Mestere hamar tisztába jött vele, hogy kivel van dolga, a kislány megjósolta a betegségek kimenetelét, megmondta, melyik szerv beteg, és úgy tűnt, igazából a főzetekre sincs szükség, ha ő jelen van. Szemrebbenés nélkül kezelt gennyes sebeket, tudta, milyen pozíció fog segíteni a vajúdónak, és fáradtság nélkül virrasztott a haldoklókkal.
Amikor a Füvesasszony meghalt, megkapta a kunyhóját. Ez volt a legnagyobb ház a faluban, szükség is volt rá a növények szárításához, a főzetek elkészítéséhez, tárolásához.
A falubeliek néha többet vártak tőle. Szárazság idején volt, aki megharagudott rá. Mivel napokkal előbb érezte, mikor lesz eső, megtehette volna, hogy eljátssza. Hogy úgy tesz, mintha ő varázsolta volna. De soha nem tett ilyet.
Egyetlen komoly nehézsége szexuális energiáinak kezelése volt. A fiúból immáron Férfi lett, és ő tudta, mit kéne tennie, hogy a szíve az övé legyen, és hogy örökre maga mellett tartsa, de soha nem tette meg. Végignézte, ahogy a Férfi feleséget talál, ahogy asszonya gyermekeket vár, és segédkezett a szüléseinél. Látta, hogy a Férfi hogyan neveli a fiát, azt azonban nem tudta megállni, hogy néha, amikor éjjel a ház magányában önmagával volt, ne őt képzelje el közben...
A Férfi továbbra is vad volt, és nem kedvelte őt. Rendre megkérdőjelezte a tudását, és ha valaki nem gyógyult meg, ellene beszélt a közösségben. A Gyógyítóasszony tudta, hogy kin nem tud segíteni, ki fog meghalni - látta a szellemüket, ahogy ott állnak a test fölött és nyugalommal nézik. Tudta, hogy mindez rendben van, csak néha sírt, amikor gyerek távozott vagy valaki, aki közel állt hozzá.
A szüléskísérések utáni éjszakák mindig irgalmatlanul lassan teltek, érezte az űrt a méhében, és csak szorította, szorította a párnáját.
Az egyik teliholdkor arra ébredt, hogy a Férfi áll az ajtajában. Csak a sziluettje látszott, de látta a tüzet a testében. Ahogy fölriadt, a Hold megvilágította az arcát. Egymásra meredtek. A Férfi lassan kifordult és elment. Soha nem tudta meg, hogy a riadtsága vagy a vágya ijesztette-e el.
Egyszer a Törzsfőnök egy csúnya sebbel a lábszárán tért meg a vadászatból. Rögtön tudta, hogy ez elviszi, nem fog tudni rajta segíteni, mégis mindent megtett, amit lehetett: borogatta, rátette a kezét, ahogy szokta, hiába érezte, hogy hideg. Nem nézett a körvonalazódó szellemre, csak könyörgött, imádkozott az ősökhöz, a Naphoz, a Szélhez, a Vizekhez, énekelt és virrasztott, és közben érezte a szellem tekintetét magán, ahogy kéri, hogy engedje el.
Amikor a Törzsfőnök meghalt, a Férfi felhergelte a törzs nagy részét ellene. Tudta, mi történik, tudta, hogy most még elfuthat, de nem tette meg. Elénekelte a halotti énekeket, végigsimított a füvein, edényein, meghajolt a tűzhely felé, és kifelé indult.
A férfiak akkor értek oda, kirángatták az ajtóból, ki a főtérre, a fejére olvasták, hogy nem segített a Törzsfőnökön, és köveket ragadtak. Asszonyok szaladtak a térre, kiabáltak, próbálták lefogni a férfiak karját, de azok csak ellökték őket.
Ott állt a kör közepén, tudta, mi történik, és tudta, hogy ez most nincs rendben. "Ostobák, nem adtam át a tudást!"- gondolta, és látta, hogy a törzsnek vége van. Nem úgy, hogy kihal, hanem hogy a lelke elpusztul. Átkot hoz magára, ősei elhagyják, az erőszak lesz az úr, lélektelenül lélektelen csecsemőket fognak nemzeni, és nem lesz, akihez fordulhatnának. Az ősökhöz fohászkodott, hogy ne így történjen mégsem, hogy küldjenek valakit, aki visszatéríti népét az útjára.
Az első kő a hasán érte, ahol a méhe volt. "Ez nem én vagyok, ez csak a test."- próbált kilépni, de nem ment. Érzett minden egyes dobást, lassan összerogyott a fájdalomtól. Nem tudott kiáltani, nem jött ki hang a torkán. A férfiak szitkozódásán túl megallotta, ahogy az asszonyok sírnak a körön kívül, ahogy jajgatnak helyette is - ebbe lehetett kapaszkodni, ebbe a közös jajgatásba.
Meleg ragacs folyt a homlokáról, sajgott a teste, majd' megszakadt a szíve, zúgott a füle, amikor végre eltalálta egy kő a feje tetején.