Kicsi, finom kezei kedvenc tartásában: az elengedés-mudrában, orrok és köldök egyvonalban, belégzés (szantálfa- és rózsaillat), kilégzés.
Most.
Imádta ezt a termet, hófehér falain az arany girlandokkal. A szolgák gondoskodtak róla, hogy az oltáron soha ne aludjon ki a tűz. A falak mentén istenek szobrai sorakoztak, a táncoló, sok karú, pusztító-újrateremtő Siva volt a kedvence, akire a saját neve is utalt. Volt valami baljós ebben a névben, mégis szerette.
Az egyik fehér-arany száriját vette fel aznap. Elmondta a záró imát, felállt, kiment, végig a folyosón. Az áttört mintás, aranyra festett, boltíves ablakokon beszüremlő fény mintákat rajzolt a vakító fehér márványpadlóra. Meghallotta kedvenc fehér pávája rikoltását.
Megállt az aranyozott, vastag keretű nagy tükörnél, kicsit megfordult, megnézte, hogy dús, fekete haja tényleg már leér a fenekéig. Ahogy mandulavágású szemébe nézett, eszébe jutott Nandiní hercegnő a tegnap nézegetett nagy, festett mesekönyvből, és azt játszotta, hogy tükörképében titkos ikertestvérével, a fiatal Nandinível beszélget. Még eltáncolta kedvenc táncát, a hátát határozottan kihúzva, hogy a két sarjadzó dombocska elöl még jobban látszódjon.
Az étkezőben már várta a masalás tea, mindent betöltött a mézes, kardamomos, gyömbéres illat. Hozzálöttyintett egy kis rózsavizet is. Az aranyszínű csésze oldalára állatok voltak faragva, a teát hosszan szagolgatva, ízlelgetve kortyolta.
A palota csendes volt - testvérei aludtak vagy olvasgattak, a szolgák főztek, takarítottak, szülei szundikáltak a délutáni melegben.
Leszaladt a kertbe. A lugasban Góvind, az intéző fia a rózsákat gondozta éppen. Góvindnak mindig csillogott a szeme sűrű, bársonyos szempillái alatt. A fiúval kisgyerekkoruktól fogva nagy mulatság volt összetalálkozni, ő tanította meg a házon kívüli játékokra: hogyan lehet sípolni egy fűszállal; megfogni a cickányokat, denevéreket; hol vannak a legjobb búvóhelyek a bújócskázáshoz. Mindig volt Eswari számára valami kincse: pávatoll, illatos virágszirom vagy különleges alakú kövecske.
Meglátta a közeledő lányt. "Gyere, kicsi Eswari, ezek a bokrocskák már virágoznak! Melyik színt szereted? A fehéret, igaz?" Letört egy fehér rózsát, és a hajába tűzte. "Nézd csak!" Hosszú, finom ujjaival kiemelt a tüskék közül egy csillogó hátú rózsabogarat, madzagra kötötte, és a madzag végét átnyújtotta. "Egy picit biztatni kell." Azzal a bogarat fellibbentette, mire az repdesni kezdett.
"Inkább tegyük vissza szegényt!" - kacagott Eswari. "Óh, a hercegkisasszonykának micsoda jó szíve van, na jól van." De levágni róla a madzagot, úgy, hogy ne sértsék meg közben, nehezebb volt, mint rátenni. Eswari felsikkantgatott, ahogy próbálták megszabadítani a kapálódzó bogarat, összeért a kezük, amikor együtt elröptették végül, "Repülj!".
Egymásra néztek, és csak nevettek, nevettek. Úgy tűnt, ez a pillanat kitágult, és már soha nem lesz vége, Góvind csillogó, bársonyos szemével, ez már így marad örökre. A fiú megfogta a két kezét, és megcsókolta a száját. Ez mind belefért ugyanabba a kitágult pillanatba, más viszont nem fért bele, a világ egyszerűen kiszorult - leállt a szellő, nem volt tűző napfény, sem a tücskök ciripelése, még a rózsabokor sem, semmi, csak Góvind ajkai Eswarién.
Most.
A pillanatot Góvind apjának kiabálása törte meg, feléjük szaladt, az öklét rázta, "Hogy képzeled...", hajánál fogva megragadta a fiút, őrjöngött, "...az egész családot kitagadják a kasztból... Ezért küzdöttem?... Az életünkre törsz... felelőtlen kölyök!...", és cipelte befelé, a palotába.
Eswari szaladt utánuk, próbálta megszólítani az intézőt, megfogni a karját, áttörni a szóáradaton, de mintha ott sem lenne. A hármas gomolygó-rettegő-kiabáló csapat betódult a maharadzsa szobájába, ott a legfőbb szolga az ura elé vetette Góvindot. "Uram, ez a semmirekellő megcsókolta a lányodat. A legszigorúbb büntetést kérem rá."
Eswarinak három éve megvolt a férje, a családok megegyeztek, az esküvőre már ki volt tűzve az asztrológiailag legmegfelelőbb időpont. De ha nem lett volna megállapodás, úgy is elképzelhetetlen, hogy egy szolga hozzáérjen az uralkodó lányához, még akkor is, ha egy gazdag, hatalmas földeket birtokló hivatalnok fiáról van szó.
A maharadzsa nemrég ébredt az ebéd utáni szunyókálásból, megzavarodva nézett rájuk. "Korbácsolják meg, és vigyék a kaszttanács elé!" - "Nem, uram, a bűne a családomra vetül, végeztesd ki!" - "Valóban ezt akarod?" - "Ha te nem teszed meg, én fojtom meg a két kezemmel." - "Rendben, ez Eswarinak is megfelelő büntetés lesz. Végig kell nézned a kivégzést, hogy soha ne felejtsd el, lányom, mi az, amit nem engedhetsz meg magadnak. Holnap délután fejezzék le!" Eswari hiába sírt, rimánkodott, fogadkozott, könyörgött, az ítéletet nem változtatták meg.
Másnap a palotától távolabb, az erdő szélén, egy farönkön két szolga lefejezte Góvindot. Nem volt jelen más, csak a két apa és Eswari. Kereste a fiú tekintetét, de az alig állt a lábán, az ájulás kerülgette, maga elé bámult. Csak mikor a tönk elé állították, nézett fel kétségbeesve egy pillanatra.
Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg... - mondogatta Eswari, és nem, kezeivel nem vette fel az elengedés kéztartását, sőt, megfogadta, hogy soha többé nem fogja használni azt a mudrát...
A hátralévő negyven évben nem történt semmi különös. Hozzáment a neki talált férfihoz, szült és felnevelt hat gyermeket, mind egészséges volt, lett több, mint húsz unokája. Az országban egész életében béke honolt.
Az esküvő után férje szüleihez költöztek, csak a fehér rózsabokrot ásatta ki és vitte magával új otthonába. Anyósa és apósa saját gyermekükként bántak vele.
Tulajdonképpen a férjével sem volt semmi gond, a szülei jól választottak, valóban összeillettek. Országát igazságosan vezette, a szolgákkal rendesen bánt, a rózsáit szívvel gondozta, hozzá mindig tisztelettel közeledett. A bőre, szaga is rendben volt.
Akár szerethette volna is...
Ahogy teltek az évek, eltemette a szüleit, apósát, anyósát, két testvérét és néhány fehér pávát. A rózsabokor, a fehér, csodával határos módon negyven évig virágzott. Amikor elkezdett korhadni, Eswari érezte, hogy gyöngül. Egyre több időt töltött a templomszobában, kezei újra a régi elengedés-mudrában.
Egyik unokája, a nyolc év körüli Aisha minden délután beült vele meditálni. Már évek óta sok időt töltöttek együtt, a mindig csillogó szemű, bársonyos szempillájú kicsi lány rendre felmászott az ölébe, és kérte, hogy meséljen neki. Kedvenc története a Nandiní hercegnőről szóló mese volt. Az évek alatt minden mudrát megtanult nagymamájától, és komoly tekintettel mondta a mantrákat vele együtt.
Mikor Eswarinak már jártányi ereje is alig maradt, kérte, hogy ne valamelyik szent helyre vigyék meghalni, hanem az immár bátyja családja által lakott szülői ház fehér-arany szentélyébe.
A férje nem értette, miről beszél, hiszen teljesen egészséges volt, az orvosok tanácstalanul hallgattak, csak annyit lehetett látni, hogy lassan elfogy. Aggódva teljesítette a kérését, így az utolsó napokat Eswari a sógornője gondoskodásában töltötte. Vendégül látták a családjából aki csak jönni tudott: három fiát, menyeit, nyolc unokáját és néhány szolgáját is.
A legtöbb időt Aisha töltötte vele, szinte beköltözött mellé, csak éjszakára ment el a lányok szobájába. Többi szerettei is bejártak hozzá, rózsavizes és gyömbéres limonádékat hoztak, füstölőket égettek. Megköszönte és rájuk mosolygott. Ha vártak is valamit tőle, nem volt mit mondania. Semmi bölcsesség, jótanács, amit később emlegetni lehet.
A negyedik napon már fárasztotta ez a kis tapintatos jövés-menés is. Ebéd után, amikor elcsendesedett a ház, és csak Aisha ült az ágya szélén a kezét fogva, végre elengedhette a maradék kis erőt is a testéből.
Most.
Belépett a fehér-arany fénybe.