Egyszer a vadászok egy párduckölyökkel tértek vissza. Magányosan bóklászott a pusztában, és elég rossz bőrben volt már. Amikor Ayu a szemébe nézett, az volt az érzése, hogy az anyja néz vissza rá.
Olyan négy éves lehetett, amikor az anyja meghalt, egy kígyó marta meg. Ayu emlékezett az izzadtságtól csillogó bőrre, a merev testre és a szempárra, ahogy őt nézi. Azóta látott mást is kígyómarás miatt meghalni, az a férfi sikoltozott rémületében vagy fájdalmában, de az anyja nem, ő méltósággal ment el.
A törzs felnevelte, tulajdonképpen minden gyerek együtt nevelkedett, egy rakáson az asszonyokkal és a többi gyerekkel, de azt mégiscsak lehetett tudni, hogy ki kinek az anyja.
Rögtön tudta, hogy a párduc az övé lesz. Már aznap éjjel összebújva aludt vele. Hónapokig elválaszthatatlanok voltak, akkorra annyira megnőtt, hogy többen félni kezdtek tőle, el kellett engednie. Kiszaladtak a szavannába, fél napig mentek együtt, mire Ayu visszafordult. A párduc tudta, hogy mennie kell, de 20-30 naponta megjelent a távolban, nézte a törzs kunyhóit, olyankor Ayu fogott egy dárdát meg egy kést, és napokig együtt vadásztak.
Az anyja halála után nem sokkal egyre több időt töltött az Öreggel. Nem azért, mert varázsló akart lenni, egyszerűen őt szerette a legjobban. Volt türelme végignézni az előkészületeket a szertartásokra, egy idő után segített is ezekben, néhány év múltán pedig, amikor az Öreg éppen aludt, és szükség volt valami orvosságra, tőle kezdték kérni a törzs tagjai a segítséget. Ahogy a varázsló gyengült, úgy jutott rá egyre több feladat, s amikor eljött a halála napja, nem volt mit tenni, ő vezette a temetési szertartást.
Azt gondolta, lány létére ez csak átmeneti helyzet, és várta, kinek adhatja át a tudást, de a törzsnek láthatóan ez nagyon is megfelelt, csak húsz év elteltével akadt egy tanítványa.
Párja soha nem lett, bár ő is szerelmeskedett a férfiakkal. Nem a kunyhókban, mint szokás volt, hanem kiment egyikkel-másikkal a pusztába, kicsit távolabb a településtől. Nem úgy ment ez, ahogy a többieken látta, hogy ketten elkezdtek évődni-viccelődni, aztán eldőltek - neki el kellett hívni a férfiakat magával, azok megilletődve követték, és amikor visszatértek, még órákig szótlanul üldögéltek.
Gyereke soha nem lett, nem is számított rá, az anyja halála után érezte, hogy valahogy kiszikkad a hasa aljában az élet, úgy sejtette, hogy neki nem szabad kötődnie senkihez. Egyszer volt egy fiú, akivel kezdett összevillanni a szemük, de az a fiú az egyik vadászatból nem jött vissza, a többiek nem tudták, mi történt, egyszerre nyoma veszett.
Még ereje teljében volt, amikor feltűnt neki, hogy a párduc egy ideje nem jött. Akkoriban már nehezen vadászott, sokszor Ayu ejtette el neki az antilopot. Ígyhát nekiindult, hogy megkeresse, két napig bolyongott, nem mert nyílegyenesen az érzése után menni. Végül egy fa árnyékában találta meg, már alig lélegzett. Hozzábújt, megvárta, míg kiszáll belőle a lélek.
Ez után nem sokkal kérte meg Tobo, hogy hadd legyen a tanítványa.
Néha eltűnt pár napra a párduc halála után is, szüksége volt rá, hogy egyedül legyen, amikor pedig elkezdett a mozgása elnehezülni, lelassulni, és érezte ahogy gyengül, Tobo pedig már régóta mindent tudott, egy ilyen alkalommal nem tért vissza. Elment ahhoz a fához, leült az árnyékába, és csak volt. Mosolyogva gondolt a gyerekekre a faluban és az asszonyokra, az erős férfiakra és Tobóra, tudta, hogy minden rendben van. Érezte a feneke alatt a szikkadt földet, érezte a mellkasán az eget, lelassította a szívverését, és kilélegzett egy utolsót.