2017. 05. 23.

Izgalmas figyelni, ahogy szelídítjük egymást a nővel. Sokminden irritálja, és hajlamos a sürgetésre. Na az meg nekem igencsak a nyomógombom, éveket dolgoztam a belső tempómmal, ezzel az állandó űzöttségérzéssel.
Bizalmatlan volt velem mindennel kapcsolatban, többször támadó is. Magamban mosolyogtam, ahogy láthatóan meglepődött mindenen, hogy meg tudom csinálni. Mára, a harmadik napra esett le neki, hogy ráadásul jól.
Az a furcsa, hogy egyáltalán nem tud kihozni a sodromból. Csak mosolygok, és még többet adok, mint amennyit kér. Lenyírom a kertben a füvet, kikefélem a kutyából a levedlett szőröket, megmasszírozom az ő fájó nyakát, vállát.
Nem tudom, miért megy ez most. Talán mert néha kivillan, hogy ő is fél. Hogy mit gondolok róla, hogy az előző gondozó mit gondolt róla, hogy nem volt-e bántó. Én meg harmadik napja csak mosolygok és dudorászom.
Persze bennem is van az első napokban minden új klienssel félelem, hogy megfelelek-e, most is volt. Figyelgettem, de nem tudtam leállítani. Ez van, itt tartok most.
A kutyával nagyon megszerettük egymást, a bénult emberek kutyái eléggé hiányolják az érintést, mi, a gondozók pedig tudjuk őket simogatni, úgyhogy hát rám szokott ez a kutya hamar, kicsit kínos is, hogy jobban jön hozzám, mint a gazdájához, igyekszem a háttérben maradni, ha hárman vagyunk.
Nagyon furcsa szeretni a kutyázást. Ez egy új világ, és örülök, hogy megnyílt nekem.