2017. 06. 05.

A kórház előtti cigiző a "social club". J. itt mindig azonnal elakad, heves beszélgetésbe kezd, kér vagy ad egy cigit (újra és újra veszünk egy dobozzal, amitől rögtön bűntudata lesz, minden szál után fogadkozik, hogy többet nem, és amikor a felét elszívta, elajándékozza vagy kidobatja velem a maradékot, hogy pár nap múlva újra kezdjük a ciklust).
Én meg egyszercsak itt találom magam hat tök jó pasival (az elmardhatatlan szürke tréningnadrágjaikban, mert ez a legkönnyebben kezelhető rajtuk, de mind márkás ám), helyesek, a legtöbben tetováltak, vagányak, aki tud fogni, az csavar vagy meggyújt egy cigit a másiknak, mosolyognak, rendre azt hiszik, J. csaja vagyok. 
J. ilyenkor nagyon él, minden baja egycsapásra elmúlik, mesél, megnevetteti őket, olyan, mintha mindenki tíz éve a haverja lenne.
Ma azt mondta, biztos benne, hogy a balesete sorsszerű volt, és ha ez nem történt volna vele, akkor történt volna valami más, talán még szörnyűbb dolog.
A miértekről eddig még senki nem beszélt. Kerülik ezt a témát.
Az előző kliensem, a kutyás tanárnő mondott annyit, hogy milyen furcsa, hogy az anyja gerincsérültekkel dolgozott, erre a lánya is gerincsérült lett. Itt, a cigizők között is van egy srác, aki maga is gondozó volt a sérülése előtt.
Ez megint olyan, amitől eldobom az agyamat, szó szerint, ami miatt el kell engednem mindent, amit sorsról, karmáról hittem. Fogalmam sincs, mi van. Mi miért, hogyan. 
Mindenesetre van élet a gerincsérülésen túl is. Örömök, barátságok, cigi, akár munka, tanulás, család. Nehezítve, de van.