2016. 12. 30.

Egyrészt megkaptam az első fizetésemet. A 6 nap munkáért és a 6 nap tartalékosságért. Kétszer annyi, mint az otthoni havi fizetésem volt. Kb annyi, amennyit kölcsönkértem az első időkre, hogy ki tudjak jönni. 
Most először hónapok, évek óta nincs a súly a vállamon, hogy albérlet, gyerekek, hanem zsupsz, hazautaltam a szükséges pénzt. Számolgatok: Elkezdhetem visszafizetni a felhalmozott adósságaimat, megcsináltatni a fogaimat. Ez féléves program, tovább most nem nézek, nem látok.
Aztán a test. Kevés alvás, sok munka, egyre több édesség, érzékelem magamon, hogy a fáradtság miatt eszem, próbálok energiát nyerni, tudom, tudom, nem így kéne, de másra napközben nincs erőm.
A kezeimet sosem kentem, na most napi ötször, de nem elég, olyan száraz, piros, fájdalmas, mintha ekcémás lenne. Sok vizezés, mosogatás, mosdatás, pucolás, kézmosás. Már nem dörzsölöm, csak lapogatom a törülközővel.
Aztán az ő teste. Micsoda öröm, mikor a mély sebe, ahol kilátszik a hús, napról napra, tizedmilliméterről tizedmilliméterre gyógyul! Micsoda megkönnyebbülés, mikor a köröző, gumikesztyűs mutatóujjam mentén a végbél engedni kezd, és érzem, ahogy a széklet végre elindul kifelé! Mennyi aggodalom, hogy közben nem sértem-e fel az aranyerét, és fogja-e végig bírni a stimulációt vérnyomásemelkedés nélkül, vagy félbe kell hagyni, és bent marad egy része egy napra annak, aminek ki kéne jönnie. Milyen öröm látni, hogy a zuhany alatt tudja élvezni a melegvizet, hogy mer kérni masszázst a merev ujjainak, vállának, hogy ízlik az étel, amit készítettem!
Vastagon az anyagban vagyunk.