2016. 12. 24.

Angliában nincs a Szenteste, itt holnap fognak ünnepelni.
Ma nyugi van, jól aludtunk, megvolt a reggeli háromórás gyógyszer-kakiltatás-fürdetés-sebkezelés-tornáztatás-öltöztetés-kerekesszék-itatás-etetés-gyógyszer rutin, majd a takarítás.
Közben követem magamban: Most vannak a gyerekeim a szüleimmel a templomban, most van vége, most mennek föl a dédihez, akivel imádkoznak a család minden tagjáért (kb 50-en vagyunk), és énekelnek a dédi nappalijában, ahol csak a gyertyák égnek.
Gyerekkoromtól ott voltam minden ilyen imádkozáskor. Együtt gondoltunk a család külföldön élő tagjaira is nagy melegséggel, a dédi hangjában ilyenkor mindig egy kis aggodalmat lehetett érezni. 
Most tudom, hogy én is ezek között vagyok, most értem is így imádkozik a nagymamám, ezzel a kis aggodalommal a hangjában, a szüleim, gyerekeim pedig hallgatják, és együtt vannak vele ebben.
Én is velük vagyok. Én is aggódom néha picit egyikért-másikért. Én is kérem az áldást az ő következő évükre...