2016. 12. 26.

24-én küldött a családom egy vidám fotót, ahogy együtt vannak. Néhány órával később Peti fiam nagyon rosszul lett, és másnap kivették a vakbelét.
25-én a reggeli rutin után elvittem a kliensemet a pubba, ahol a barátaival találkozott, és elindultam sétálni egyet a környéken. Hívtam a szüleimet, hogy miért hívtak délelőtt, akkor tudtam meg. Még tudtam beszélni egy kicsit Petivel, aztán tolták a műtőbe.
Ahogy mentem, egy temető került az utamba, bementem, leültem a kápolnánál, és a könnyeim között elmondtam a félórás férfimantrát - ennyit tudtam tenni. Azt hiszem, életemben még így nem féltem.
Délutánra kiderült, hogy minden rendben, egy picit beszéltünk az ébredező Petivel, akkor jártam egy nagyot Nottinghamben, a gyaloglás segít, aztán "haza"mentem, és kivasaltam a megszáradt mosást.
Idén ez volt nekem a Karácsony. Túléltem. 
És közben felidéződött rengeteg emlék drága Petikémmel, és gondolatban csak öleltem, és éreztem, ahogy a szeretet folyik át a szívemből, tudtam, hogy ez a legtöbb, amit tehetek, átélni, csak folyatni, folyatni az anyai szeretetemet felé.
És éreztem, mennyire tisztelem is ezt a fiút, ahogy huszonévesen a kórházban emelgeti az öregeit, csöndesen, alázattal, és szereti őket, és hogy milyen csodálatos, érett ember már így, fiatalon. Köszönöm őt!