2017. 07. 01.

Ma megvettem a repülőjegyeket a fiaimnak Angliába. 
És elmentem sétálni egy nagyot a kedvenc helyeimre. Búcsú is ez már. 
Az első három nap undoksága után J. megszelídült. Akkoriban kánikula volt, aggasztotta a sebe rosszabbodása, és mégsem mentünk Alaszkába, az óceánjáróra. Megértem.
De az első napok ellenére megmaradt köztünk egy alapvető szívkapcsolat. Olyanok vagyunk kicsit, mint egy pár - mikor megjövök, néhányszor összekoccanunk, akkor megijedünk, és onnantól vigyázunk egymásra. Most sokmindent elmeséltünk magunkról, sokat nevettünk is. Nemrég azt mondta, hogy nekem mindenben mindig igazam van, egy nagyon jó gondozó vagyok, és hogy senki nem segített neki ennyit.
Két napja rám írtak az irodából, hogy akkor mikor jönnék vissza. Írtam, hogy átmegyek bejárósba. Azóta J. szótlanabb. 
Én meg virulok - a fiúk ma kiköltöztek a budapesti drága albérletből a kicsi olcsóba; Daninak megvan a nyelvvizsgája és a diplomája; Peti pár napja felmondott a munkahelyén; Misi levizsgázott, informatikai hálózatépítő lett; úgy tűnik, össze fogjuk tudni szedni a pénzt az induláshoz; lakhatunk barátoknál, amíg itt találunk lakást; alakulnak az álláslehetőségek.
Olyan ez most velünk J.-vel, mint mikor szétköltözéskor az egyik már másba szerelmes, énekelve pakolászik, a másik meg csak nézi. Hogy az boldog. És itthagyja. 
Még négy nap, és nem leszek itt többet. Ezzel a tudattal nézem őt és a környéket. Az új életre várakozó örömmel - és búcsúval...