2017. 02. 21.

Nehezen írok erről.
Voltak gondozottaim, akiknek semmiféle kapcsolataik nem voltak, egész nap a tv+tablet kombót tolták, fájdalmakkal, nyűgökkel tele. Nyolc-tíz éve. Minden nap. A tv-n kívül vannak még az életfunkciók: evés, ivás, pisi, kaki, tisztálkodás, sebek, gyógyszerek. Ennyi. Még mondjuk 30-40 évig.
Egyrészt eszembe jutnak a jemeni gyerekek, akik közül tíz percenként éhen hal egy, kontra angol gerincsérült, akit havi 700-ezerért ápolnak, kb. mégegyszer ennyit kap az ügynökség, plusz a tárgyi kellékek. Ott tíz percenként egy élet - kuka; itt fejenként havi másfél millióért életben tartanak embereket, akiknek az élete nagyjából vegetálás.
Másrészt arra gondolok, hogy ez az állapot csak nagyon kiélezetten teszi fel a kérdést, amivel mindannyiunknak dolgunk van: Mit kezdjünk az időnkkel? 
Gondolkodtam, én mit csinálnék mozgáskorlátozottan, aminek értelmét érezném, és két dolog jutott eszembe: a meditálás-imádkozás és a telefonos lelki segélyszolgálat. Mindenképpen szükségem lenne rá, hogy hasznosnak érezzem magam, hogy kapcsolódjak.
És azt is szoktam gondolni, hogy mindenfajta fogyatékkal vagy nehézségben élő ember a mi kedvünkért van itt, hogy minket tanítson. Lehet ezt egy szolgálatnak is látni - elvállalják ezt a nehéz sorsot a többiekért.