2017. 02. 20.

Egy tündéri városkában vagy inkább faluban vagyok, Byfleet a neve. Az emeleten van a szobám, csak nekem, ami azért is jó, mert nem hallatszik, ha horkolok, meg azért is, mert egy nagy rétre néz az ablakom.
Eddig egyedül élő embereknél dolgoztam, felüdülés most egy családnál lenni. A kisfiú gyönyörű és drága, amilyen egy tíz hónapos baba, az apuka nagyokat nevet és istenien főz, és még egy bébiszitter is lakik itt, egy lengyel fiú, eredetileg ápoló, de most filozófiát tanul. Olyan kommunaszerűen vagyunk, jó nagy kupi van, ja meg egy kutya is, idősebb, csendes, rókaszerű.
A kliensem, az anyuka mindene a kisfiú, még szoptatja is. Az ő testének, az ő életének van értelme. A többieknél bizony felmerült ez a kérdés bennem. Nyilván bennük is. Hogy ezt most akkor tényleg még 30-40 évig? Minek? 
A többi eddigi kliensem nagyjából egész nap nézte a tv-t és számítógépezett. Fájdalmakkal élnek, kiszolgáltatva másnak, senkinek sem a javára, érdemi emberi kapcsolatok nélkül. Évtizedekig.
Nem tud nem fölmerülni a kérdés, hogy ennek mi értelme van. Bennük is fölmerül.
A kidolgozott, részletes kezelési tervükben szerepel egy olyan kérdés, hogy ha olyan helyzetbe kerülnének, akarják-e, hogy újraélesszék őket. Volt, aki azt írta, hogy nem, volt, aki azt, hogy még gondolkozik rajta.
Ez az anyuka írta egyértelműen, hogy Igen.
Az útmutatójukban az a mondat is szerepel, hogy ha valamelyikőjük euthanáziát szeretne, és megkérne minket, hogy segítsünk neki meghalni, akkor hívjuk fel az ügynökséget, és akkor együtt kitaláljuk, hogy mi legyen. 
Itt van ez a kérdés ebben a munkában, ebben az élethelyzetben, még a hivatalos papírokban is. Bennem is. Nincsenek válaszaim, csak kérdéseim.
Jó itt, hogy ezt a kérdést nem kell föltennem.