2016. 12. 04.

Tegnap éjjelre lebetegedtem, égett a torkom, és az égés kúszott lefelé a tüdőmbe, majd' megfulladtam a takonytól, a gyomromból meg a savasság kúszott fel és szorította a nyelőcsövemet, rázott a hideg.
Fél éjjel energiáztam magam és imádkoztam. Világos volt, hogy a tegnapi pánikkal leblokkoltam az áramlást a testemben is. Tudtam, hogy el kell engedni mindent, átadni az irányítást az Égieknek, belelazulni, bízni. Kétségbeejtő volt, hogy ez nem megy, pedig ettől függ az erőm, hogy bírjam tovább csinálni. Végül csak ennyit mondtam már az Istennek, hogy Nem megy.
Én bizony félek.
És szorulok egyre összébb.
Ez segített, reggelre több erőm lett, bár még ég a torkom. Feljöttem Londonba, találtam a város közepén olcsó szállást, mászkálok, nézelődök. Holnap lesz a próbanapom az étteremben, most aktuálisan ettől félek.
London cityben minden nagy. A nagy, új épületek között néha kibukkan egy-egy szép régi, de körbeépítve, beékelődve szorosan a szomszédai közé.

A hostelben a recepciós srác, mikor átvette az útlevelemet, nevetett, és átváltott magyarra. Azt mondta, nem vette észre, hogy magyar vagyok, mert nincs akcentusom.
Úgy tűnik, időszerű megváltoztatni az énképemet, és átteni magam a Nem tudok angolul-dobozból a Kicsit már tudok angolul-dobozba...